Hűek maradunk megadott programunkhoz és e tél folyamán ezeken a Zweig-összejöveteleken egy sor látszólag távoleső sajátosságát vitatjuk meg az emberi életben előforduló egészségnek és betegségnek. S ezek a sajátosságok végül összeállnak számunkra egy egésszé, majd egy olyan meghatározott ismeretben csúcsosodnak ki, amihez fokozatosan fel kell jutnunk. Ennek a sorozatnak az első előadásában a betegség lényének egyfajta felosztását adtuk meg, s legutóbb azt kíséreltük meg lelkünk elé állítani, amit a tízparancsolat szó szerinti szövegének nevezhetnénk. Minden e szövegből kiinduló továbbit már a legközelebbi Zweig-összejövetelek folyamán megadjuk. A legutóbbi alkalommal elsősorban arról volt szó, hogy megismerkedtünk a tízparancsolat tartalmával és tulajdonképpeni tendenciájával. Ma más sajátosságokról akarunk beszélni, amelyek alig vannak közvetlen összefüggésben az előbbiekkel és a későbbiekkel, amelyeknek átfogó értelme csak később világosodik meg számunkra.

Ma elsősorban azzal van dolgunk, hogy az emberi földfejlődés egy jelentőségteljes pillanatára tekintsünk rá. Azok, akik már hosszabb ideje dolgoztak az antropozófiai mozgalomban, már régóta otthonosak ebben; a többiek csak fokozatosan élik majd bele magukat ezekbe a gondolatmenetekbe.

A pillanat, amelyre vissza akarunk emlékezni, igen messze van. Ha az Atlantisz utáni koron, az atlantiszi koron visszafelé megyünk egészen a régi lemuriai időkig, akkor találkozunk azzal a pillanattal, ahol Földünk emberisége számára fellépett a nemekre osztódás. Tudják, hogy korábban az emberiségben ilyenfajta nemekre osztódásról nem beszélhettünk. Kifejezetten felhívjuk a figyelmet arra, hogy most nem a kétnemű lény mintegy első fellépéséről beszélünk a földfejlődésben, vagy az egész fejlődésünkben, amennyiben az a bennünket körülvevő világokra kiterjed. Azok a jelek, amelyeket a kétneműséghez kell számítanunk, már korábban fellépnek. De az, amit ma emberi világnak nevezünk, először a lemuriai korban válik szét mindkét nemre. Korábban egy másként kialakult emberi formával volt dolgunk, amely bizonyos módon mindkét nemet megkülönböztetés nélkül tartalmazta magában. Kívülről úgy képzelhetjük el az átmenetet a kétneműségtől a két nemre való szétváláshoz, hogy elgondoljuk, a korábban kétnemű emberi alak úgy alakult ki, hogy az egyének egy csoportja az egyik nem, a női ismertetőjeleit jobban kifejlesztette, a másik csoport ezzel szemben inkább a férfias ismertetőjeleket alakította ki. Ezzel azonban a nemek felosztása még sokáig nem történt meg, hanem csak az egyoldalúság egyre növekvő kialakulásával, méghozzá olyan korban, amikor az emberiség még igen vékony, gyér anyagiságban élt.

Ha ezt a kort fokozatosan lelkünk elé állítottuk, akkor ez annak alapján történik, hogy a két nem keletkezésének értelmén kívánunk gondolkodni. Csak aki a szellemtudomány talaján áll, tehet fel ilyen értelmű kérdést, mivel a fizikai fejlődés értelmét a magasabb világokból nyeri. Amíg a fizikai világban állunk és a fizikai világot - felőlem - akár filozofikusan is szemléljük, egyfajta gyermekes nézet az, ha célokról beszélünk, és Goethe másokkal együtt joggal mulatott azon, ha az ember a természet céljairól beszél, akkor azt mondja, a természet bölcsességében létrehozta a parafát, hogy az ember dugót csinálhasson belőle. Az ilyen szemlélet gyerekes, és oda vezethet, hogy a lényegesről, amiről különben szó van, ámítjuk magunkat. Ez éppen olyan szemlélet lenne, mintha egy órát vennénk szemügyre, és mögötte kis démoni lényeket képzelnénk, amelyek bölcsen előre mozgatják az óramutatókat. A valóságban viszont, ha meg akarjuk ismerni az órát, a szellemhez kell mennünk, az órásmesterhez, aki létrehozta az órát. S éppen így, ha világunkban a célszerűséget be akarjuk látni, át kell lépnünk a fizikai világon, és belemerülnünk a szellembe. A cél, az értelem tehát szavak, amelyeket csak a fejlődésre szabad használnunk, ha a szellemtudomány talajáról szemléljük őket. Ebben az értelemben tesszük fel a kérdést: milyen értelme van annak, hogy mindkét nem fokozatosan kialakult és kölcsönhatásba lépett egymással?

Az értelem világossá válik Önöknek, ha figyelembe veszik, ahogy az, amit megtermékenyítésnek neveznek, amit a nemek kölcsönös egymásra hatásának lehet nevezni, előzőleg valami mással pótolták. Nem szabad azt hinnünk, hogy attól az időponttól, amikor az emberiség fejlődésében a nemek osztódása végbement, az is fellépett, amit megtermékenyítésnek nevezhetünk. Ez nem így van. Csak el kell képzelnünk, hogy azokban a korokban, amelyek megelőzték a kétneműséget, ez a megtermékenyítés egészen másként történt. A tisztánlátó, visszapillantó tudatnak megmutatkozik az, hogy a földi emberiségfejlődésben volt egy kor, amikor a megtermékenyítés már a táplálkozással összefüggésben megtörtént, így azok a lények, amelyek egy korábbi korszakban hím- és nőneműség szempontjából egyformák voltak, a táplálkozással egyúttal felvették az erőt a megtermékenyítéshez. Ha tehát ebben a korban, amikor természetesen a táplálkozás is még sokkal finomabb volt, az emberlények táplálkoztak, s a tápláléknedvek ugyanakkor tartalmazták azt, ami lehetővé tette a lényeknek, hogy hasonló lényt hozzanak elő önmagukból. Különben figyelembe kell venniük, hogy a tápláléknedvek, amelyeket a környező anyagokból vettek, nem mindig tartalmazták ezt a megtermékenyítő nedvet, hanem csak meghatározott időkben. Ez azoktól a változásoktól függött, amelyek történtek, s amelyeket ma egy év folyamán történő változásokkal hasonlíthatunk össze, az éghajlatváltozásokkal és így tovább. Egészen meghatározott időkben a tápláléknedvek, amelyeket a kétnemű lények a környezetből vettek, a megtermékenyítéshez szükséges erőt is tartalmazták.

Ha tisztánlátó tudattal tovább pillantunk vissza ezekbe a korokba, akkor a régifajta szaporodás egy másik sajátosságát is megtaláljuk. Amit ma az egyes emberek különbözőségének nevezünk, ami ma úgy hat, mint az egyes emberek individualitása, amin ma a jelenlegi emberiség korszakában az élet sokfélesége alapul, ez a sokoldalúság a nemek keletkezésekor nem volt meg. Akkoriban nagymértékű egyformaság volt. A lények, amelyek keletkeztek, hasonlóak voltak egymáshoz és elődeikhez is hasonlóak voltak. Mindazok a lények, amelyek még nem oszlottak két nemre, külsőleg hasonló látványt nyújtottak, sőt belsőleg is csaknem ugyanolyan jellemzőik voltak. S hogy az emberek ennyire hasonlóak voltak egymáshoz, azokban a korokban nem járt ugyanolyan hátránnyal, mint ahogy jelenleg lenne. Gondolják el, ha az emberek ma úgy jönnének a világra, hogy mindnyájan ugyanolyan alakúak és jelleműek lennének, milyen végtelenül unalmas lenne az emberi élet, milyen kevés történhetne az emberi életben, ha valaki ugyanolyan akarna lenni, mint a másik. De az ősi korokban ez nem így volt. Mikor az ember úgyszólván még éteri, szellemi lény volt, nem volt beleszőve olyan sűrűn az anyagiságba, akkor az emberek, ha megszülettek, még egy bizonyos gyermekkorban is igen egyformák voltak, s a nevelőknek egyáltalán nem volt fontos arra figyelniük, hogy az egyik vadabb, a másik lágyabb természetű lény-e. Az emberek a különböző korokban különféle jelleműek voltak, de bizonyos módon alapvetően hasonlóak. Az egyes ember élete folyamán ez azonban nem maradt így. Az emberhez azáltal, hogy még lágyabb, szellemibb testisége volt, sokkal inkább hozzáfértek azok a folytonos befolyások, amelyek környezetéből jöttek, s így e befolyások alatt óriási mértékben változott. Az ember bizonyos mértékig azáltal individualizálódott, hogy - mondhatnánk - viasszerűen lágy jellege volt. Ezáltal többé-kevésbé környezetének lenyomatát képezte. Különösen az élet egy egészen meghatározott idejében, ami ma egybeesne a nemi érés idejével, megjelent annak lehetősége, hogy mindent, ami környezetében végbement, engedje magába hatni. Az egyes korok különbözősége, amelyet ma az évszakok különbözőségével vethetnénk össze, akkoriban igen nagy volt, és az, hogy az ember a Föld egyik vagy másik sarkán élt, igen nagy jelentőségű volt számára. Ha az ember hajdanában csak egy rövid utat tett meg a Földön, az már jelentős befolyást gyakorolt rá. Ma, ha az emberek hosszú utazást tesznek és még sokat is látnak, nagyjából mégis úgy jönnek vissza, ahogy elmentek, vagy pedig az embernek már egészen sajátos képességének kellene lennie a benyomások felfogására. Ez a régi korokban nem így volt. Akkor minden még a legnagyobb hatással volt az emberekre, s így az emberek, amíg lágy anyagból voltak, ténylegesen csak fokozatosan tudtak individualizálódni az életben. Ez a lehetőség később megszűnt.

Egy további dolog, ami megmutatkozik számunkra az, hogy maga a Föld egyre sűrűbbé vált, s ugyanolyan mértékben, ahogy az anyagiság - mondjuk a Föld földszerűsége - intenzívebbé vált, ez az egyformaság károsnak bizonyult. Ekkor ezáltal egyre inkább visszahúzódott az ember számára az a lehetőség, hogy az életben még változni tudjon. Úgyszólván szörnyen sűrűnek született. Ez az oka annak, hogy az emberek ma életük folyamán olyan keveset változnak. Schopenhauer is hozzáfűzte ehhez, hogy úgy véli, alapjában véve az emberek jellemükben egyáltalán nem változnak. Ennek oka abban rejlik, hogy az emberek olyan sűrű anyagból vannak. Nem tudják az anyagot olyan könnyen átdolgozni és megváltoztatni. Ha az emberek - ahogy ez akkoriban történt - még végtagjaikat is meg tudnák változtatni, például tetszés szerint, ahogy szükségük van rá, egy végtagot rövidebbre vagy hosszabbra vehetnének, akkor természetesen az ember még sokkal erősebb benyomásokra is képes lenne. Akkor alapjában véve felvenné saját individualitásába azt, ami szabad lenne neki, hogy önmagán változást hozzon létre. Az ember mindig benső kapcsolatban áll a környezettel, különösen az emberi környezettel. Ezáltal pontosan érthető, hogy olyasmit szeretnék mondani Önöknek, amit talán még nem figyeltek meg, de ami teljesen így van.

Tegyük fel, hogy Önök szemben ülnek egy emberrel és beszélgetnek vele. Ezt az élet szokásos, normál menetére értjük, és az élet megszokott menetében az emberek egymás közötti érintkezésére, tehát nem olyan esetre, amikor valaki mélyen, okkult módon iskolázott. Tehát két ember ül egymással szemben; az egyik beszél, a másik csak hallgatja. Általában azt hiszi az ember, hogy a másik, aki hallgat, nem csinál semmit. Ez nem helyes. Ilyen dolgoknál mindig megmutatkozik, milyen a környezet befolyása. A külső érzékelésnél nem vehető észre, de a belső életre nézve igen jelentős, sőt feltűnő, hogy az egyik, aki csak hallgat, mindent együtt csinál majd, amit a másik tesz, sőt a fizikai hangszalagok mozgásai is résztvesznek abban, s a hallgató vele mondja azt, amit a másik mond. Mindent, amit Önök hallanak, együtt mondják a hangszalagok csendes mozgásával és az egyéb szervekével, ami a beszédben tekintetbe jön. S nagy különbség az, hogy annak, aki beszél, rekedt hangja van-e, és Önök úgy csinálják-e vele együtt a megfelelő mozgásokat, vagy pedig kellemes hangja van. Ebben a vonatkozásban az ember mindent együtt csinál, s ez alapjában véve folyamatosan történik, így ennek az ember egész képzésére nagy befolyása van, különösen ezekben a szoros kapcsolatokban. Ha meggondolják azt, ami legutolsó maradványként megmaradt a környezettel való együttélésből, a legalaposabban meggondolják, akkor képzetet alkothatnak arról, ahogy az ember az ősi korokban együtt élt és érzett a környezetével. Akkor például az ember utánzási képessége is óriási mértékben kialakult. Ha az egyikük tett egy mozdulatot, a többi mind utánacsinálta. Ez még meghatározott területeken, jelentéktelen dolgokban ma is megmaradt: ha valaki ásít, a többiek is ásítanak. De emlékezzenek arra, hogy ezekben az ősi korokban derengő tudatról volt szó, s ehhez kapcsolódott az ilyenfajta utánzási képesség.

Mialatt a Föld mindennel, ami rajta volt, egyre jobban megsűrűsödött, az ember egyre kevésbé vált képessé arra, hogy önmagát átalakítsa környezetének befolyása alatt. Egy napfelkelte például az Atlantisz viszonylag nem olyan ősi korszakában óriási alakító erőt jelentett az ember számára, mivel ez teljesen saját befolyása alatt állt, és bensőleg hatalmas élményei voltak, amelyek - ha ismét felléptek - nagyban átalakították őt élete folyamán. Mindez egyre csekélyebbé vált és fokozatosan eltűnt, minél messzebbre lépett előre az emberiség.

A lemuriai időkben, mielőtt a Hold kihúzódott a Földből, nagy veszély állt elő az emberek számára. A Hold fokozatos kivonulása Föld-fejlődésünkből megakadályozta ezt a veszélyt. Ugyanakkor azonban a Hold kimenetelével megtörtént a nemek szétválása, s ezzel a szétválással az individualizálódás egy újabb impulzusa adódott az emberek számára. Ha lehetséges lett volna, hogy az emberiség a két nem nélkül tudott volna szaporodni, akkor nem lépett volna be az individualizálódásba. A nemek együttes hatásának köszönhető, hogy az emberek mostani különbözősége bekövetkezett. Ha csupán a nőies hatna, akkor az emberek individualitása kioltódna, az emberek mind egyformák lennének. A férfias együttes hatásával az emberek szüleréstől kezdve egyéni karakterrel jöttek a világra. Így a nemek együttes hatásának értelme tulajdonképp azáltal jött létre, hogy a férfias elem fellépésével, elkülönülésével a születéskori individualizálódás lépett a régi individualizálódás helyére. Amit korábban mindenütt az egész környezet okozott, az a nemek kölcsönös hatására sűrűsödött össze, így az individualizálódás visszahúzódott a fizikai ember keletkezéséig, a születésig. Ez az értelme a két nem kölcsönös együtthatásának. Az individualizálódás a hímnemnek a női nemre gyakorolt hatása által történik.

Nos, ezzel valami másba is vele kellett törődnie az embernek, és ha azt ábrázoljuk, amibe itt bele kellett törődni, akkor kérem, ezt pontosan az emberiségre jellemzőként szemléljék, mivel - ha a szellemtudomány talaján állunk - nem tekinthetjük ezt ugyanúgy az emberekre, mint az állatokra nézve. Az egészség és a betegség a maguk finomabb erőiben egészen más okokra vezethetők vissza az állatoknál, mint az embereknél. Tehát az, amit mondunk, kizárólag az emberekre érvényes, s itt elsősorban a pontosabb kapcsolatoknak kell lelkünk elé tárulnia.

Helyezkedjenek vissza abba az ősi korba, amikor az embert teljesen körülvette a környezete, ahol a környezet áthatotta az embert, és számára egyrészt a tápláléknedvekkel, amelyeket nyújtott neki, a megtermékenyítést adta, míg másrészt a környezet hatása által individualizálódott. Nos, hiszen tudjuk azt, ha a szellemtudomány alapján állunk, hogy minden, ami körülöttünk van, ami hatással van ránk, akár fény vagy hang, meleg vagy hideg, kemény vagy lágy, ez vagy az a szín, minden, ami hat ránk, egy szellemiség megnyilatkozása, külső kifejeződése. S ebben az ősi korban az ember egyáltalán nem a külső, érzéki benyomásokat érzékelte, hanem a szellemit. Ha felpillantott a Napra, akkor nem a fizikai napkorongot pillantotta meg, hanem azt, ami a perzsa vallásban „Ahura Mazdao”-ként, a „nagy aura”-ként maradt fenn. A szellemi, szellemi naplény összegeződése jelent meg neki, s ez volt a levegőben és a vízben, az egész környezetben. Ha ma magunkba szívjuk egy kép szépségét, akkor mintegy desztilláltként kapunk valamit abból, ami akkor igazán zamatos volt. Ha a régi értelemben akarunk beszélni, akkor nem mondhatjuk: ez vagy az így vagy úgy tetszik nekem, hanem azt kellene mondjuk: ez vagy az a szellem jót tesz nekem! Így volt ez, amikor az emberek evés közben - ami egészen más tevékenység volt, mint ma - kölcsönhatásba kerültek környezetükkel, s éppen így volt az a kor, amikor a megtermékenyítő erőket felvették, valami egészen más: a szellemi környezet megjelenése. Szellemek jöttek az ember fölé, szemmel tartották és uralkodtak fölötte, hogy hozzá hasonlót hozzanak létre, s ezt is mint egyfajta szellemi folyamatot éltél át és figyelték meg.

Nos, egyre inkább lehetetlenné vált az ember számára, hogy környezetében lássa a szellemit. Ez egyre inkább elfödte magát, nevezetesen a nappali tudatban. Az ember fokozatosan már nem a szellemi hátteret érzékelte, amely a dolgok mögött van, hanem csak a külső tárgyakat, amelyek ezek külső kifejeződései, és megtanulta, hogy elfelejtse, ami szellemiként mögöttük áll. S mialatt alakjában egyre jobban megsűrűsödött, a szellemi befolyás is egyre csekélyebb lett. Az ember ezzel a megsűrűsödéssel egyre inkább önálló lénnyé vált, és lezáródott szellemi környezete előtt. Minél messzebb megyünk vissza ebbe az ősrégi korba, annál inkább szellemi-isteni az a befolyás is, amely a környezetből történik. Az emberek valóban úgy szerveződtek, hogy a környezetük leképeződései és képmásai voltak, a körülöttük lebegő szellemi lények, istenek képmásai, akik a Föld őskorában léteztek.

Ez egyre inkább elveszett, különösen a két nem együttes hatása révén. Ezáltal a szellemi világ visszahúzódott az emberek pillantása elől. Az emberek egyre inkább beleláttak az érzéki világba. Ezt a kapcsolatot egészen életszerűen kell elképzelnünk: gondolják el, az ember abban az ősi korban az isteni szellemi világból termékenyült meg. Maguk az istenek voltak azok, akik odaadták erőiket és az embert hasonlóra késztették. Ezáltal ebben az ősi korban nem fordult elő az, amit betegségnek nevezünk. A betegségre való belső hajlam nem létezett, nem lehetett, mert minden, ami az emberben előfordult és ami rajta működött, az egészséges isteni-szellemi kozmoszból jött. Az isteni-szellemi lények egészségesek, és hajdanában az embert saját képmásukra alkották. Az ember egészséges volt. De minél inkább elérte azt az időpontot, amikor belépett a nemek együtthatása és ezzel a szellemi világok visszahúzódása, minél inkább önállóvá és individuálissá vált az ember, az isteni-szellemi lények egészsége is visszahúzódott tőle, és valami más lépett a helyére. Az történt ugyanis, hogy a nemek egymásra hatásának tényébe burkolva szenvedések és ösztönök léptek fel, amint ezeket a fizikai világban ösztönözték. Ezt az ösztönzést elsősorban a fizikai világból kell kutassuk, miután az emberek olyan messzire jutottak, hogy mindkét nemben örömüket lelték, fizikailag-érzékileg örömüket lelték. Ez még messze nem így volt, amikor a nemek már léteztek. A két nem egymásra való hatása - még az atlantiszi korban is - akkor történt, amikor a fizikai tudat valójában aludt, úgyszólván az éjszakai alvás idején. Csak az atlantiszi kor közepén lépett fel az, amit a nemek tetszésének, a szenvedélyes szerelemnek nevezhetünk, tehát mindaz, ami az érzéki szerelemhez hozzákeveredett tiszta, érzékfeletti szerelemként, ha így akarjuk ezt nevezni - ez a kifejezés ma már el van koptatva, de nem kellene így lennie -: plátói szerelemként. A plátói szerelem sokkal nagyobb mértékben lenne jelen, ha nem keveredne az érzéki szerelemmel. S míg korábban minden, ami alakítólag hatott az emberre, az isteni-szellemi környezet következménye volt, most inkább mindkét nem szenvedélyeinek és ösztöneinek következményévé vált, amelyek hatottak egymásra. Mindkét nem együttműködéséhez hozzákapcsolódott az érzéki vágyakozás, amelyet a másnemű lény külső szeme, külső látása ösztönzött. Ebből az embernek születésétől kezdve olyasvalami adatott meg, ami különös módon összefügg az embereknek a fizikai életben meglévő szenvedélyeivel és érzéseivel. Míg korábban az ember azt, ami benne élt, még az isteni-szellemi világból kapta, most a megtermékenyítés aktusával olyasmit kapott, amit az érzéki világ önálló, lezárt lényeként vett fel magába.

Miután az emberek beléptek a kétneműségbe, útravalóul adták utódaiknak azt, amit ők maguk átéltek az érzéki világban. Itt tehát most két emberlénnyel van dolgunk. Ez a két emberlény a fizikai világban él, és érzékeikkel észlelik a világot, ezáltal fejlesztik ki ezt vagy azt a külső által ösztönzött hajlamot vagy vágyat, különösen az egymás iránti, kívülről ösztönzött, érzéki hajlandóságuktól ösztönzött vágyakat és szenvedélyeket. Ami most kívülről az ember elé lép, az az önálló ember szférájába húzódik le, már nincs teljes összhangban az isteni-szellemi kozmosszal. Ez a fizikai megtermékenyítés aktusával adatik az embernek, amely beléje oltódik. S ezt a saját, világi életüket, amit nem az isteni világból birtokolnak, ezt adják az emberek a megtermékenyítéssel utódaiknak útravalóul. Ha egy ember e vonatkozásban rosszabb, akkor rosszabb tulajdonságokat ad át utódainak, mint a másik, aki tiszta és jó.

S ezzel eljutottunk oda, amit valóságos, igazi értelemben kell képzelnünk az „eredendő bűnről”. Ez az eredendő bűn fogalma. Az eredendő bűnt az idézi elő, hogy az ember olyan helyzetbe kerül, hogy egyéni élményeit a fizikai világban utódaiba ülteti át. Minden alkalommal, amikor a nemek szenvedélye felgyullad, az asztrális világból alászálló emberekbe belekeverednek mindkét nem alkotóelemei. Ha egy ember inkarnálódik, alászáll a devacháni világból, és kialakítja asztrális szféráját egyéniségének sajátossága szerint. Ehhez a saját asztrális szférához hozzákeveredik valami abból, ami a szülők saját asztráltestét, ösztöneit, szenvedélyeit és vágyait alkotja, így az ember azt is megkapja, amit elődei átéltek. Ami így a nemzedékeken keresztül történik, amit a nemzedékek emberileg valóban megszereznek és ilymódon örökül hagynak, ez az, amit az eredendő bűn fogalmán értünk. S most még valami máshoz is eljutunk: egy egészen újszerű pillanat lépett be az emberiség létébe az ember individualizálódásával.

Az isteni-szellemi lények korábban - egészséges módon - az embert saját hasonmásukra alakították ki. Most azonban az ember önálló lényként kitagozódott az isteni-szellemi egészség teljes harmóniájából. Bizonyos vonatkozásban ellentmondott saját egységében ennek a teljes isteni-szellemi környezetnek. Gondolják meg, hogy van egy lény, amely csak a környezet befolyása alatt alakul ki. Itt mutatja fel, amit ez a környezet jelent. De gondolják csak meg, hogy ez a lény lezárja magát a bőrével, és környezete tulajdonságai mellett még saját tulajdonságaival is rendelkezik. Amikor az emberek a nemekre osztódással egyéniekké váltak, kialakították tehát önmagukban saját tulajdonságaikat. Ezáltal ellentmondás lépett fel a nagy, önmagában egészséges isteni-szellemi harmónia és aközött, ami individuálisként volt jelen az emberben. S mialatt ez az individuális tovább működött, reálisan ható tényezővé vált, először tagozódott bele az emberiségfejlődésbe a belső megbetegedés lehetősége. Most megragadtuk azt a pillanatot, amikor az emberségfejlődésben fellép a megbetegedés lehetősége, mivel ez az ember individualizálásához van kötve. Korábban, amikor az ember még összhangban állt az isteni-szellemi világgal, a megbetegedésnek ez a lehetősége még nem volt adott. Ez az individualizálódással lépett fel, s ez ugyanaz az időpont, mint a nemek szétválása. Ez az emberiség fejlődésére érvényes, s nem szabad ugyanígy átvinni az állatvilágra is.

A betegség valójában az éppen most leírt folyamatok hatása, és láthatják, hogy alapvetően az asztráltest az, amelyet eredendően befolyása alá von. Az asztráltesttel, amelybe mindenekelőtt beletagozódik az ember, ha a devacháni világból alászáll, szembekerül az, ami mindkét nem hatásával beleáramlik. Az asztráltest tehát az a rész, amely a nem-istenit a legélesebben juttatja kifejezésre. Az étertest már istenibb, mivel erre semmiféle nagyobb befolyása sincs az embernek, és a legistenibb a fizikai test, az istenek e temploma, mert ez ugyanakkor alapvetően az ember befolyása alá került. Mialatt az ember asztráltestében keres minden lehetséges élvezetet és minden lehetséges vágyat megtalálhat, amely károsan hat a fizikai testre, fizikai teste még ma is olyan, mint egy csodálatos eszköz, hogy az asztráltest mérgeinek és egyéb zavaró hatásainak évtizedekig ellen tud állni. S így azt kell mondanunk, hogy az emberi asztráltest e folyamatok által a legrosszabbá vált az emberben. Aki mélyebben belemerül az emberi természetbe, a betegségek legalapvetőbb okait az asztráltestben és az asztráltestnek az étertestre gyakorolt rossz hatásában találja meg, majd csak azután azokon a kerülőutakon, amelyeket az étertest tesz meg a fizikai testen. Most meg fogunk érteni olyasmit is, amit különben nem érthetnénk meg. A szokásos ásványi gyógyszerektől szeretnék most beszélni.

Az ásványvilágból való gyógyszer elsősorban az ember fizikai testére hat. Milyen értelme van tehát, hogy az ember fizikai testének ásványi gyógyszer juttat? Jegyezzék meg tehát jól: nem valamiféle növényi gyógyszerről kell itt beszélnünk, hanem tisztán ásványiról, amely fémekből, sókból, stb. áll. Tegyük fel, hogy az ember magához vesz valamely ásványi gyógyszert. Ekkor a tisztánlátó tudat számára valami egészen figyelemreméltó dolog mutatkozik meg. A tisztánlátó tudat ugyanis a következő trükköt mutathatja fel: mindig megvan a képesség arra, hogy a figyelmet valamitől eltérítsük. Önök el tudják vonni figyelmüket az egész fizikai testről. A fizikai testet tehát erős negatív figyelemmel eliminálták. Ha most valaki valamely ásványi gyógyszert vesz be, elő tudják hozni mindezt a figyelmükből, és csupán az ásványra vagy a fémre irányítani tisztánlátó figyelmüket, amely anyag most a betegben benne van. Tüntessék el tehát, ami csont, izom, stb. van benne, és fordítsák figyelmüket csak arra, ami egy meghatározott ásványi anyagként áthatja őt. Itt a tisztánlátó tudat számára valami egészen figyelemreméltó lép fel: ez az ásványi anyag egészen finoman eloszlott, és magának az embernek az alakját vette fel. Egy emberi alak áll Önök előtt, egy emberi fantom, abból az anyagból, amelyet a ember bevett. Tegyük fel, hogy az ember az antimon nevű fémet vette be, akkor egészen finoman eloszlott antimonból egy emberi alakot látnak maguk előtt, s így van ez minden ásványi gyógyszernél, amelyet az ember magához vesz. Önök önmagukban egy új embert alkotnak, amely ezekből az ásványi anyagokból áll; ez illeszkedik be Önökbe. Most feltehetjük a kérdést: mi a célja és az értelme ennek?

Az értelem a következő: ha Önök az embert, akinek ily módon szüksége van valamire, úgy hagynák, ahogy van, ha nem adnának neki gyógyszert, és neki valóban szüksége lenne rá, akkor az történne, hogy mivel bizonyos rossz erők vannak asztráltestében, az asztráltest az étertestre és az étertest a fizikai testre hatna, és ezt fokozatosan szétrombolná. Most a fizikai testet egy hasonmással /Doppelgänger/ hatották át. Ez úgy hat, hogy a fizikai test az asztráltest befolyásának nem engedelmeskedik. Gondolják el, hogy van egy babnövényük: ha adnak neki egy karót, akkor feltekeredik rá és már nem követi a szél mozgását. Ily módon ez a hasonmás is egy karó az embernek a beletagozódott anyagból. Magához erősíti a fizikai testet és megvonja tőle az asztrál- és étertest hatását. Így úgyszólván függetlenné teszik az embert fizikai testében asztrál- és étertestétől. Ez a hatása egy ásványi gyógyszernek. De ugyanakkor beláthatják a dolog rossz oldalát is, mivel van egy igen rossz ellenpólusa is. Mivel a fizikai testet mesterségesen kivették a többi testtel való összefüggéséből, így legyengítették az asztrál- és az étertest befolyását a fizikai testre, önállósították a fizikai testet, s minél többször juttatnak testüknek ilyen gyógyszert, annál jobban eltűnik benne az asztrál- és az étertest befolyása is, s a fizikai test önmagában megkeményedett és önállósodott lénnyé válik, amely saját törvényeinek engedelmeskedik. Gondolják csak meg, mit tesznek az olyan emberek, akik egész életükben ilyen különféle ásványi gyógyszereket juttatnak szervezetükbe. Egy olyan ember, aki fokozatosan sok ásványi gyógyszert vesz magához, később magában hordja ezeknek az ásványoknak a fantomját; az ásványi gyógyszerek egész tucatját hordozza magában. Ezek úgy tartják a fizikai testet, mint a szilárd falak. Igen, az asztrál- és az étertestnek még milyen befolyása lehet rá? Egy ilyen ember valójában maga körül vonszolja fizikai testét és meglehetősen tehetetlen vele szemben. Ha ekkor egy ilyen ember, akit hosszú ideje ily módon gyógyszereztek, egy másikhoz próbál menni, aki őt lelkileg akarja kezelni, aki különösen a finomabb testekre kíván hatni, akkor az érintett azt tapasztalja, hogy a lelki, pszichikai hatásra többé-kevésbé érzéketlenné vált. Mivel fizikai testét előbb önállósította, és megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy az, ami a finomabb testekben történhetne, egészen a fizikai testig hatolhasson. S ez ugyanis úgy történt, hogy az embernek sok fantomja van magában, amelyek egyáltalán nem illenek össze, az egyik itt, a másik ott rombolja őt. Ha az ember elvonta magától a lehetőséget, hogy szellemi-lelki részeiből kiindulva működjék, akkor egyáltalán nem kell csodálnia, ha egy szellemi gyógykúrának a legkisebb sikere sincs számára. Ezért ha fizikai hatásokról van szó, mindig mérlegelniük kell, milyen ember az, akit gyógyítani kell. Ha az ember asztrál-, vagy étertestét tehetetlenségre késztette, mialatt fizikai testét önállósította, akkor igen nehéz lesz, hogy az ilyen emberhez szellemi gyógyítással hozzáférjünk.

Így tehát most megérthetjük, hogyan hatnak az ásványi anyagok az emberre. Hasonmásokat hoznak létre benne, amelyek konzerválják fizikai testét, és elvonják tőle asztrál- vagy éterteste hatásait, amelyek károsak lehetnek. Csaknem minden gyógyszerünk manapság ebből indul ki, mivel ezek a materiális gyógyszerek az ember finomabb tagjait nem tudják kezelni, csak valamely módon a fizikai testét.

Ma elsősorban a ásványi anyagok hatásait tekintettük át. Még egyszer beszélnünk kell majd a növényi gyógyítóerők és az állati anyagok hatásairól az ember organizmusra, majd áttérünk azokra a hatásokra, azokra a gyógyszerekre, amelyek lénytől lényig, tehát szellemileg történhetnek. Látják azonban szemlélődéseinkhez szükséges, hogy először újra eljussunk olyan fogalmakhoz, mint a bűnbeesés fogalma, s ezt helyesen értsük meg.