"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A Világ, a Föld és az Ember (11)

10. --

[Változások az embernek a szellemi világhoz való viszonyában. Hogyan élt a lemuriai ember a halála után a szellemi világban egészen a Krisztus-lény megéléséig és az erre való emlékezés az egyiptomi kultúrában a halottak megítélésében. A fizikai világ fokozatos meghódítása, az én-tudat elérése a földi létben és a magasabb szellemi lények egyre ritkábban előforduló átélése a halál után. A szellemiben megmaradt emberi lények, mint magasabb szellemi lények hordozói. A Krisztus-individualitás, mint a Napszellem megtestesülése a Názáreti Jézus emberi testében, egészen a csontvázig menően. A lebukott emberiség újra-felemelkedésének lehetősége a fizikaiból a szellemi fénybe.]

Stuttgart, 1908. augusztus 14.

Láttuk tegnap, hogy az ember fejlődésének Atlantisz utáni korszakában miként hódítja meg a fizikai világot, s miként érti meg egyre jobban, hogy ez a fizikai világ, amelybe csak az idők folyamán száll le, s amelyet előzőleg elmosott körvonalakban látott, a mögötte levő szellemi hatalmak és erők kifejeződése. Láttuk, hogy abban az időben, amikor a görögök és rómaiak voltak a vezető népek, a fizikai-anyagi világ megértése és az emberben megszülető szellemi tevékenység között bizonyos egyensúlyi helyzet jön létre. Az ember - ha ugyan szabad így mondani - beletörődik a külső fizikai világ létezésébe s lassanként megérti és megszereti. Ne gondoljuk azonban, hogy ezeknek az eseményeknek nem volt meg a megfelelő párhuzama a szellemi világban. Ha a megfigyelés és a fizikai érzékelés kifejlődésével az ember a fizikai világról más tapasztalatokat szerez, mint azelőtt, akkor lényegesen átalakul a szellemi tudat tapasztalati szférája is. Ha még távolabbi időkbe megyünk vissza az emberiség fejlődésében, akkor azt látjuk, hogy amilyen mértékben megváltoztak az ember számára a körülmények a fizikai világ megfigyelését és észlelését illetően, olyan mértékben alakultak át a körülmények a másik tudat számára is. Eddig főként arról beszéltünk, hogy milyen volt ez a szellemi tudat akkor, amikor az ember az alvás ideje alatt fizikai testéből kivonult; láttuk, hogy az atlantiszi korban nappal elmosódott körvonalakat látott, éjszaka pedig bizonyos tompa szellemi látás állapotában, isteni-szellemi lények tűntek fel előtte.

Hogy azonban az ember egész lényét megérthessük, figyelembe kell vennünk a halállal kapcsolatos s a halálon túl lejátszódó másféle tudati változásokat is; de ehhez tudnunk kell, hogy a születés és a halál között lejátszódó mindennapi életnek még egy, a hétköznapi megfigyelésen kívül eső lényegesen más oldala is van. A kérdést a lehető legpontosabban kell feltennünk. A születés és a halál között eltöltött emberi élet sorsát vizsgáltuk az atlantiszi időktől egészen a görög-latin korig. Hogyan alakul azonban az emberek sorsa a halál és az újabb születés között? - Mert az ember élete tovább folytatódik a halál után. Attól a pillanattól kezdve, hogy az ember a régi, lemuriai korban egyáltalán első ízben megtestesül a Földön, s a fizikai testben eltöltött életek váltakozni kezdenek a testen kívül, vagyis a halál és az újabb születés között eltöltött életekkel, ettől a pillanattól kezdve az embernek - figyelembe véve az emberi élet egészét - némiképpen kettős élete, kettős sorsa van. Az egyik a Földön, a születés és a halál, a másik a szellemi világban, a halál és az újabb születés között játszódik le. Sokan azt hiszik, hogy változások csak a fizikai világban történhetnek, és hogy a halál és a születés között eltöltött életet alapjában véve néhány szóval jellemezni lehet. Ez azonban nem így van, mert az emberi fejlődésben, nemcsak az ember földi létében, hanem szellemi létében is, - a halál és a születés közötti sorsában is - változások állnak be.

A legjobban úgy érthetjük meg, hogy e változások hogyan mennek végbe, ha megvizsgáljuk az ember fizikai világban eltöltött életét és azt a viszonyt, amely közte és a körülötte lévő világok között van. A mai fejlettségű ember nem zárkózhat el környezetétől, hanem sokféle kapcsolata van az egész körülötte lévő világgal. Gondoljunk csak arra, hogy tudata, az öntudat mennyire függ attól, ami körülötte van! Ha nem volnának más világok körülöttünk, ha nem volna ásvány-, növény- és állatvilág, ha nem volna légkörünk, s ha nem volnának fényvisszaverő felhők, akkor énünk nem gyulladhatott volna fel ezen a külvilágon s nem érhette volna el mai fejlettségét sem. Így az ember öntudatával már nappali életében mintegy belemerül egy őt környező világba. S mivel a születés és a halál között éterteste és fizikai teste van, tehát ennek megfelelő környezetben él. Elvezeti cikkeit és táplálékát a természet alacsonyabb rendű világaiból veszi. Az ásvány-, növény- és állatvilág anyagokat és erőt ad neki. Ezeket az anyagokat és erőket, a külső természet világait, mintegy átvonultatja magán. Azzal, hogy az ember fejlődésében a megszületésig jut el, és születésével földi létbe kerül, kapcsolatot teremt saját maga és a természet alsóbbrendű világai között. Ezt a kapcsolatot csak akkor teremti meg, amikor fizikai testet ölt; akkor kényszerül csak arra, hogy a többi világokat, mint a fenntartásához szükséges táplálékokat felvegye magába. Az ember tehát itt a fizikai világban nem önálló lény. Kénytelen például egy bizonyos mennyiségű levegőt állandóan felvenni és kilehelni: egyáltalán nincs bőrével lezárva, lényét kiterjeszti a levegőbe is. Tehát amikor az ember megkezdi földi pályafutását, bizonyos vonatkozásban kapcsolatba lép az őt körülvevő, alatta álló világokkal, amelyekbe alámerül.

A halál után az ember, testének elhagyásával magasabb világokba emelkedik: az angyalok, arkangyalok és fejedelemségek világába, sőt még magasabb világokba is. Mint ahogy fizikai testének szükségletei révén az alsóbbrendű világokkal, úgy halála után a magasabb világokkal kerül kapcsolatba. Es most helyezkedjünk vissza a lemuriai múltba, amikor a földi inkarnációk sora éppen elkezdődött, amikor az ember beleszállt ugyan a fizikai testbe, de még nagyon laza kapcsolat volt közte és a fizikai világ között, fizikai testébe tulajdonképpen alig ékelődtek bele az érzékszervek, s így a külső fizikai világot még nemigen észlelhette. A fizikai anyagokból és erőkből még nagyon kevésre volt szüksége, még nem nagyon érezte magát otthonosan a fizikai világban. Az emberi megtestesülések megkezdődésének idején valóban volt egy olyan állapot, amikor az ember és a fizikai világ között igen laza volt a kapcsolat. Annál otthonosabban érezte azonban az ember magát a szellemi világokban Ez volt egyszersmind az a kor, amikor az ember fizikai testének elhagyása után - nemcsak az alvás alatt, hanem a halál után is egy szellemi fényekkel teljes világba merült bele; a szellemi lények egész működését észlelte és éppen úgy erőt merített belőlük, mint ma a fizikai világból, azaz ugyanúgy kitágult a fölötte magasló világba, ahogyan ma a fizikai világba. Elért az angyalok, arkangyalok világába és még magasabb birodalmakba is, amelyek az ember világával összefüggésben állnak. Az ember a halállal jutott csak valóban tudathoz. Ez, ha tompán derengő tudat volt is csupán, de mégiscsak tudat volt. Így élte át a szellemi életet s szellemi tápláléka az volt, hogy - képletesen szólva - az isteni-szellemi lényeket szemlélhette. Énjét pedig az idők folyamán azzal tette mindinkább magáévá, hogy különböző inkarnációkat élt át a külső fizikai világban. - Azelőtt nem volt énje. Más lényeknek, akikről azt mondtuk, hogy az emberfokon már régebben keresztülmentek, volt énjük, és az ember azzal, hogy ezeket a lényeket szemlélhette, megismerte az ént; tulajdonképpen csak a halál és az újabb születés között eltöltött időben ismerte meg. Ha a lemuriai korban az ember meghalt, az az érzése volt; most kezdek csak élni, mert ezentúl életem az isteni-szellemi lények szemlélésével telik el. És valóban, így is történt: minél jobban távolodott a halál pillanatától, minél több idő telt el a halál után, annál magasabb fokra emelkedett, annál magasabb lények szférájába került, s ezzel párhuzamosan egyre tudatosabb lett. Míg el nem érkezett az az idő - a halál és az újabb születés között -, amikor megjelent előtte az a lény, aki életének tulajdonképpeni tartalmát megadta, s akivel szemben úgy érezte: én őbelőle vagyok, őhozzá tartozom. Ez ugyanaz a lény volt, mint aki azután később a Földön, mint Krisztus testesült meg. Az ember a lemuriai korban nem látta ugyan Krisztust fizikai testben megjelenni, de látta őt a halál és az újabb születés között eltöltött élete közepe táján, tehát részesült is benne, ismerte őt a szellemi világban. S egyre közeledett az az idő, mikor az ember tudatosabbá vált a fizikai világban. Tudjuk, hogy a teljes tudatosság, csak az atlantiszi kor közepén következett be, de fokozatosan valósult meg. Minél tudatosabbá vált azonban az ember a fizikai világban, minél inkább kifejlődött a világban az én-csíra, annál kevésbé ért fel az ember tudata a halál után a magasabb világokhoz. Nem tudott többé felemelkedni olyan magasságokba, hogy Krisztust láthassa, csak angyalokat és arkangyalokat látott; az atlantiszi korban pedig már az angyalokat és az arkangyalokat is csak a legelőrehaladottabbak láthatták. Rendes körülmények között az ember csak a régi derengő szellemi tudattal észlelte az angyalokat, a görögök és a germánok emlékezetében élő istenek (Zeusz, Wotan) keresztényi értelemben: angyalok.

Beszélünk arról, hogy az ember még az atlantiszi kor elején is, az alvás ideje alatt, az istenek társa volt, de különösen az volt a halál és az újabb születés közötti időben. Ezek az istenek angyalok, vagy esetleg arkangyalok voltak, és mint Krisztus alá rendelt lények, azt az embert vezették csak Krisztus meglátásához, aki erre már földi életében jócselekedetekkel előkészítette magát; olyan cselekedetekkel, amilyeneket abban az időben jónak éreztek. Közvetlenül csak a jók ismerhették meg Krisztust, de közvetve, mintegy az angyalok és arkangyalok lényén és tettein keresztül, abban az időben a többiek is ismerték. Mint ahogy a színes üvegen keresztül a fény megszínesedve ugyan, de mégis megjelenik, úgy jelent meg fokozatosan csökkenő erővel Krisztus alakja is. Ami így, csökkenő erővel megjelent, az nem más, mint a Napszellem s azért jelent meg csökkenő erővel, mert az ember egyre jobban előnyomult a másik világ, vagyis a fizikai oldalán, s megszerette ezt a fizikai világot.

A régi időkből így jut át az ember a mai korba. Az Atlantisz utáni kultúrkorszakokban ismét feléled az emlékezés a régi, valóban átélt korszakokra. Az egyiptomi korban a lemuriai időkre emlékeztek vissza. Hogyan beszélt tehát az egyiptomi beavatott a halál utáni életről? Gondoskodott arról, hogy az emberek a halál után, ha csak gyenge utórezgéseiben is, de mégis tapasztalhassák azt a szellemiséget, aki a régi korban Napszellem volt. Az egyiptomi beavatott tehát lehetővé tette, hogy az ember felemelkedhessék ahhoz a csúcsponthoz, akit a régi kor emberisége a maga tulajdonképpeni oltalmazójának tekintett. Ez volt az értelme a régi Egyiptomban a halottak ítélőszékének, ahol a halottat mintegy ítélőbírája elé állították, hogy az földi tetteit megmérje. Ha tettei, a fizikai világban szerzett érdemei, méltóvá tették erre, akkor láthatta azt a lényt, részesülhetett abban a lényben, akit az előbb ecsetelt módon fényistennek, napistennek éreztek. Ez a napisten ugyanaz a lény volt, mint akit Ozirisznek neveztek. A halottnak Oziriszhez kellett utaznia, egyesülnie kellett vele, ekkor ismét átélte azt az állapotot, amikor a Nap még nem különült el a Földtől. Így érthető sok minden, ami az egyiptomi nép e csodálatos kútfőjében, a halottak könyvében fennmaradt. „Das Christentum als mystische Tatsache” című írásomban az ilyen dolgokkal ezoterikus nézőpontból még nem foglalkozhattam, mert a körülmények természetéből adódóan még nem foglalkozhattam a dolgok teljes ezoterikus hátterével; a lényeg az, hogy még mélyebb összefüggések feltárása is lehetséges. A könyvben ecsetelt viszonyok természete megkötött, de nagyon fontos tudnunk, hogy a fejlődési tények lényegesen mélyebb értelmezése is lehetséges. Ha a régi egyiptomi világnézet értelmében valamely lelket, véghezvitt tettei alapján, méltónak találtak a halál után arra, hogy Oziriszt láthassa, akkor ez a lélek egyesülhetett is vele. Sőt magát a lelket is Ozirisznek nevezik, mert hiszen eggyé vált Ozirisszel. A formula a következő volt: „Ozirisz, az éjszakából a nappal felé haladva, az istenek szívének a képével megtisztult a tóban, amely Hotep mezejétől délre és a sáskák mezejétől északra fekszik, ott, ahol a zöldellés istenei az éjszaka negyedik és a nap nyolcadik órájában mosdanak”. Lehetetlen mindazt a mély vonatkozást kifejezésre juttatni, amely ebben a formulában rejlik; a fontos az, hogy megértsük, mit jelent az a kifejezés, hogy: „az éjszakából a nappal felé...” Előbb éjszaka van; a lelket átvezetik a nappalba, a szellemi nappalba, ahol egyesül Ozirisszel, s ő maga is Ozirisszé válhat. Így a lélek egy másik világban, ahol a halál és a születés közötti időben tartózkodik, valóban átéli földi tetteinek sorsszerű következményeit. Az emberi tudat egyre sötétebbé válik, de sohasem lesz egészen sötét, mert a tudat a halál és a születés között sohasem alszik ki, csak sötétebbé válik. Triviálisan kifejezve: minél jobban megszereti az ember az érzékelhető világot, annál alacsonyabb rendű lények szemlélésével kell megelégednie; a magasabb rendű lények egyre kevésbé élhetnek az emberrel közösségben; az ember kicsúszik a magasabb lények kezéből. Eltűnnek mindazok a lények, akik még az atlantiszi időkben hű társai voltak - főleg a halál és az újabb születés között - az akkor még szellemileg látó embernek: az ember és a régi istenek között lassanként elvész az összekötő kapocs. Láttuk, hogy a régi szellemi látás utórezgései még az európai kultúra későbbi idejében is megtalálhatók, még ekkor is akadnak olyan emberek, akik bizonyos tudatállapotban az isteneket láthatják, s haláluk után annál életteljesebb közösségben s annál bensőségesebben élnek együtt az istenekkel. Es ez nemcsak az embernek, hanem az isteneknek is jó, mert az emberek felviszik az isteneknek a fizikai világban kifejlesztett szeretetet. Az istenek, mint áldozatot kapják vissza azt a szeretetet, amit az emberek a fizikai világban magukba fogadtak. De az emberek egyre kevésbé alkalmasak erre, mert mindjobban megszeretik a fizikai világot s mindinkább elszakadnak az istenektől.

Azon a tájon, ahonnan a germán népek származnak, a lelkek a halál és az újabb születés között már ritkán láthatják az isteneket, a közösség köztük és az istenek között már alig áll fent. Ezért az az alaphangulat, az az érzés fejlődik ki, hogy az istenek elvesztették a kapcsolatot a Földdel, s nem uralkodnak már rajta, pedig ők teremtették. Ebből az érzésből fakad az istenek alkonyának fogalma, amely szerint az isteneknek mintegy vissza kell húzódniuk attól a világtól, amelyet ők maguk teremtettek. Ez az igazi alapja annak az ábrázolásnak, amelyet az istenek alkonyáról ismerünk. Az atlantiszi időkben még leszálltak az istenek a kiváló emberek testébe, még ők maguk tanították a magasabb titkokat az atlantiszi misztériumokban, azután fokozatosan vissza kellett húzódniuk s már csak úgy érintkezhettek a fizikai világgal, hogy a legelőrehaladottabb embereket, mint külső burkot, mint eszközt használták fel. Az atlantiszi korban éppenséggel előfordult (és a régi druida-misztériumok beavatottai tudták is), hogy pl. egy ősrégi individualitás, akit mindig Signek neveztek, az atlantiszi katasztrófa után is, a legkülönbözőbb módon, még sokáig megjelent egyes európai emberek testében. Azok a nevek, amelyek mint pl. Siegfried, vagy Sigurd, fennmaradtak, ezoterikusan arra utalnak, hogy ez a régi individualitás utoljára már csak a misztériumi beavatottak számára látható és érzékelhető módon, de mindig újra itt volt és kapcsolatot létesített saját maga és egy- egy beavatott között. Minél közelebb érünk a mai korunkhoz, annál inkább szükségessé válik, hogy az ilyen magas szellemiségű individualitás felkeresse azokat, akik már sok inkarnációt éltek át és így megtisztultak.

Hogy korunkat teljesen megérthessük, egy nagy titkot kell érintenünk. Ha e titkot feltártuk, sok mindent megértünk abból, ami kultúránkban lejátszódott. Előbb azonban még egyszer visszatekintünk az atlantiszi fejlődés középpontjára, amikor az ember előtt legelőször nyílt meg a fizikai világ. Ez azoknak az isteneknek, akik a magasabb régiókban régen társai voltak az embernek, olyan volt, mint egy keresztút. Az ember szellemi magasságokból mind mélyebbre száll le a fizikai világba. Három korszakot élt át; a harmadik a lemuriai, a negyedik az atlantiszi kor, majd még másik három korszak következik. Most az ötödik korszakban vagyunk. A lemuriai korszakot nagy tűzkatasztrófa, az atlantiszi korszakot pedig hatalmas jég- és vízkatasztrófa pusztította el; a mi korunkat más erők teszik tönkre, az ember önzésének a túlkapása idézi majd elő a mindenki háborúját mindenki ellen. S mint ahogy a lemuriai és az atlantiszi korban is az emberek egy kis csoportja megtalálta a katasztrófából kivezető utat, úgy találja meg majd a spirituális élet felé forduló emberek csoportja is azt az utat, amely kivezet a mindenki háborújának a katasztrófájából. Ennek a háborúnak a pusztítása még irtózatosabb lesz majd, mint amilyen a tűz- és a vízkatasztrófa volt, bármilyen szörnyűnek képzeljük is el ezeket. S csakis azoknak a feladata lehet, akik ma a spirituális élet felé fordulnak, hogy minden igyekezetükkel lehetőleg sokat mentsenek át korunk jó csíráiból az ötödiket követő hatodik korszakba. Ez az ötödik korszak nagy alkorszakokra oszlik, ezek: az ó-indiai, a perzsa, az egyiptomi, a görög-latin, a mi korunk, amelyben élünk; - azután a hatodik és a hetedik kor - egészen a mindenki háborújáig. Így állunk a fejlődésben. A földfejlődés középpontján már áthaladtunk. Ha az emberek az atlantiszi kor közepe felé, tehát éppen a teljes leszállás időpontja előtt fordultak volna már a szellemiség felé, akkor a fizikai világban kivívott eredmények - amelyekről tegnap beszéltünk - elmaradtak volna. Valójában az embert a fizikai fejlődés egyre mélyebbre vitte, s még annál a pontnál is mélyebbre ért, amely a legmélyebb pont lett volna, ha már az atlantiszi kor közepe előtt újra szellemivé akart volna alakulni. Ez az az időpont, amely az atlantiszi kor közepére esik, s amikor bizonyos szellemi lények válaszút, keresztút előtt állottak. Mintegy el kellett dőlnie annak, hogy le akarnak-e szállni ők is az emberiséggel együtt a mélységbe, hogy-azután annál jobban megerősödve emelkedjenek fel belőle - (éppen, mert süllyedésük nagyobb méretű, mint az emberé, a felemelkedéshez is nagyobb erőket kell kifejleszteniük) - vagy pedig a szellemi világba vezető közvetlen utat akarják-e választani? Egyes szellemi lények, az ember régebbi társai, a közvetlen utat választották, mintegy elhatározták, hogy soha többé nem költöznek emberi testbe; a szellemek világában maradtak. Az emberiség további fejlődése tehát többé-kevésbé nyomtalanul múlik el fölöttük. Ezzel szemben azonban voltak más isteni lények, akik elhatározták, hogy az emberiség üdvére mindig újra s újra emberi testekbe költöznek, és leszállnak a Földre, hogy az emberiségért tevékenykedjenek. Ezek közül pl. igen sokan megmaradtak az európai és más népek emlékezetében (Zeusz, Wotan). Nem mindegyik szállhatott le azonban ugyanolyan mélyre, mint az ember, mert az ember egyre mélyebbre jutott a fizikai világban, s így az emberi test egyre kevésbé lehetett alkalmas arra, hogy egy isteni lény beleszálljon. Az emberi test felvehette magába a fejlődő emberi lelket, de mind kevésbé lehetett valamely isteni lény eszköze, burka. Csak azok, akik testüket bizonyos módon megtisztították, akik sok megtestesülésen mentek keresztül, és nemes testet hoztak létre, akiknek éter- és fizikai teste annyira tiszta volt, hogy lelkükben teljesen ki tudtak oltani bizonyos kapcsolatokat, amelyek a fizikai világhoz kötötték őket - az olyan emberek, akik egész felfogásuk és mivoltuk szerint inkább abban éltek, ami nem földi, s nem abban, ami földi: csak ilyenek tudták még a magasabb szellemi lények lelkeit úgy felvenni magukba, ahogy fizikai testükbe saját lelküket is felvették. Ebből adódik, hogy azok a lények, akikben isteni-szellemi lények rejtőztek, és akik úgyszólván nem tudtak a fizikai világban elég mélyre leszállni, sajátos módon mutatkoztak meg.

Képzeljünk el egy ilyen embert. A sok inkarnáció alatt testét, vagyis testének erőit és a test erői feletti uralmát annyira kifejlesztette, hogy inkább élt a szellemi, mint a fizikai világban és így egy magasabb szellemi lény hordozója lett. Vajon megérthette-e teljesen a magasabb lényeket az olyan ember, aki egészen leszállt a fizikai világba s mindinkább azon fáradozott, hogy ezt a fizikai világot megszeresse és munkáját itt elvégezze? Vágy nem értették-e meg őket jobban azok, akik a régebbi kor jellegét viselték magukon, s az előbbi korok sereghajtói maradtak? Válóban, a szellemi lényeket sokkal jobban megértették a régi kor, sőt az atlantiszi kor lelki állapotában visszamaradt emberek. Főleg a mongol népek azok, akik nem szálltak le olyan mélyre, nem bonyolódtak úgy bele a fizikai világba és nem is küzdöttek úgy a fizikai világ meghódításáért, mint az európaiak. Az európaiak hozzák létre a külső, fizikai kultúrát, ők hódítják meg a fizikai világot, míg az atlantiszi kultúra késői ivadékait valami állandóság jellemzi. Ezek tehát az Atlantisz utáni fejlődés világában nem érzik otthonosan magukat, mert bizonyos régebbi jellemvonásokat őriztek meg és azután degenerálódtak. Ma sokszor utalnak arra, hogy a japánok, jellegzetes tulajdonságaiknál fogva, jelentős fejlődésen mentek keresztül - de ez csak illúzió. Amin ők, tulajdonságaik következtében keresztülmentek, az nem fejlődés; amikor az utolsó háborúban az európai népek által feltalált hadihajókkal és ágyúkkal győzelmet arattak, akkor idegen kultúrát használtak fel. Ha egy nép felveszi azt, ami egy idegen nép mivoltából fakad, az nem továbbfejlődés. Továbbfejlődés az, amikor haladása saját lényéből fakad. Ez a fontos! Azok a népek, amelyek bizonyos fokon megálltak és egy későbbi korban olyan állapotokat képviselnek, amelyekből az európai népek a személyes tudat és a szabadságérzés kifejlődésével már kinőttek: azok a népek meg tudták érteni azokat a szellemi individualitásokat, akik az atlantiszi korban még társai voltak az embernek. Tehát e szellemi individualitások azokat az embereket kezdték tanítani, akik megértették őket. S íme előttünk van a nagy és titokzatos esemény: mikor Európa lakossága a fejlődésnek egy korábbi fokán volt, akkor a szellemi individualitások itt Európában találtak megértésre, tehát valóban itt is testesültek meg, itt jelentek meg mint tanítók, a beavatási iskolákban. Ezért később istenekként tisztelték őket. Közéjük tartozott Wotan is, aki korábban, mint beavatott, emberi testben lakott és szent misztériumokat tanított, azonban nem szállt le elég mélyre a Földre, s éppen ezért később abban az embercsoportban testesülhetett meg, amely bizonyos szempontból visszamaradt, s amely éppen visszamaradottsága miatt hiábavalónak érezte a fizikai világot. Ez az embercsoport a fizikai világot nem tekintette az istenség teljes értékű kifejeződésének, hanem a bánat, a fájdalom és a szenvedés helyének s valóban, szinte boldogságnak érezte, ha ettől a fizikai világtól megszabadulhatott.

Az az individualitás, aki (a szellemtudomány követőinek közösségében beszélünk s ezért érinthetjük ezt a titkot) mint Wotan valóban a germán népek misztériumaiban tanított, később mint Buddha, ugyanannak a missziónak a teljesítésére jelenik meg. Buddha, aki a mi világunk és a magasabb világok közötti kapcsolatokat egyengette és közvetítette, nem más, mint az az individualitás, aki egykor Európa vidékeit járta be s akinek emléke Észak-Európában Wotan neve alatt maradt fenn.

Láthatjuk, hogy az isteni vezetés miként gondoskodik azokról az emberekről, akik régebbi állapotokhoz fűződő hajlamokat és kapcsolatokat őriztek meg, vallásos életet éltek és nem akarták megszeretni a fizikai világot. Így érthetővé válik az a külső történelmi tény is, hogy a mongol népek szívesen vették fel a buddhizmust. Mindez az emberiséget vezető bölcs gondviselésnek az értelmében történik.

Az emberiségnek mindinkább le kellett szállnia a fizikai világba, tehát a későbbi időkben a szellemi lények emberi testben közvetlenül már nem testesülhettek meg. Ezt csak egy kiváltképpen erőteljes szellemi lény tehette meg, az akinek az eljövetelét az emberiség nagy tanítói megjövendölték. Még az egyiptomiak is, akiket az Ozirisz név arra emlékeztetett, hogy a Nap régi szelleméhez tartoznak, azt mondták: „Ozirisz birodalma ismét megalakul majd a Földön.” Ehhez olyan magas individualitás szükséges, mint az, akit Krisztusnak ismerünk. Krisztus a halottak birodalmából úgyszólván mindjobban visszahúzódik; a halálon túli oldalon valósággal eltűnik, a másik oldalon pedig egyre jobban közeledik, míg a negyedik korszakban szemmel látható megtestesülésben, egy erre a célra egész különösen előkészített emberi testben jelenik meg. Az olyan ember teste, aki leszállt a fizikai világba, nem tudta volna a Krisztus-princípiumot közvetlenül felvenni magába. Ehhez más valami is kellett. Hiszen még maga az a lény, akit Názáreti Jézusnak nevezünk, s aki sok inkarnáción ment keresztül, magas fokra jutott és magas beavatást ért el, sem volt születésekor még képes arra, hogy a Krisztus-individualitás hordozója legyen. De miután 30 évig tartó élete alatt előkészítette magát, alkalmassá vált arra, hogy a külső emberi burkokat, a fizikai- éter- és asztráltestet megtisztítsa és a megtisztított testeket elhagyhassa. A názáreti Jézus az individualitás erejével megtisztított külső burkokat életének 30. évében elhagyta. A burok elhagyását az Evangélium a Jordán melletti János-keresztelővel jelzi. Itt történik a csere; a Krisztus-individualitás birtokba vesz egy nem közönséges, hanem 30 év munkájával megtisztított emberi testet. Krisztus 3 évig a Názáreti Jézus testében jár-kel a Földön; ez az az idő, amely az evangélium szerint a keresztelő és a golgotái misztérium eseménye között telik el. A dolgok rendes menete szerint a különböző individualitások úgy jelennek meg a Földön, hogy már születésükkor a sok inkarnációban szerzett tapasztalatoknak megfelelő alakot veszik fel. A Krisztus-individualitás másként jelenik meg: egy olyan testbe öltözött, amely 30 éven keresztül a fizikai világhoz kapcsolódott, s teljesen a felé a fizikai világ felé fordult, amelynek Krisztustól kellett a nagy impulzust megkapnia. A Krisztus-individualitás felvételével a Názáreti Jézus hármas testiségében nagyon jelentős esemény ment végbe. Aki ért az ezoterikához és az evangéliumok olvasásához, az az evangéliumokban is olvashat róla. Ez benne van az evangéliumban, csakhogy az ilyen dolgok el vannak rejtve benne.

Krisztus nemcsak inspirálja Jézust a Jordán-keresztelőnél, hanem közvetlenül beléje hatol. Abban a pillanatban, amikor Jézus feje felett a galamb jelentőségteljes szimbóluma megjelenik, a názáreti Jézus testét - egészen azokig a részekig, amelyekre az ember a mai fejlődési fokon a legkevésbé tud hatni - hirtelen átjárja valami: a csontokig hatóan történik benne valami. Most olyasvalamit mondok, ami a mai korunk materialista tudata számára őrültségnek látszik - de ez nem baj. Amikor a magas Nap-szellem, a Krisztus-individualitás, a Názáreti Jézus testét áttüzesítette, áthevítette, ez a hatás egészen a csontokig hatolt. Ha egy csontot elégetünk, akkor a porctömeg elég és a csonthamu visszamarad. Ugyanis az ásványi csontanyagot a porcanyaggal, a tűzzel ellentétes, de mégis azzal kapcsolatos erő tartja össze. Az a hatalom, amely a csontokat és a porcanyagot összetartja, az ember hatáskörén kívül esik. Efölött csak annak volt hatalma, akinek később át kellett élnie a golgotái eseményt. A mai ember a kezét tudja mozgatni, de nincs hatalma a csontokban működő kémiai erők felett, mert csontjaiban már megmerevedett. Azok közül a testek közül, amelyek valaha is éltek a Földön, csak egyeden- egy test uralkodott a porctömeget a csonthamuval összetartó erő felett, és ez a Názáreti Jézus teste volt. Krisztus intuíciója tette ezt a testet erre képessé. Ez abból világlik ki, hogy az az erő, amelyik a csontok felett uralkodik, valóban le tudja győzni a fizikai anyagban a halált is. Mert csontjai miatt hal meg az ember. Azzal, hogy az ember kialakulása folyamán a szilárd csonttömeget felvette magába, a Föld ásványiságába szállt alá. Ezért tulajdonképpen az ember halálra születik. Nem hiába ábrázolják a halált csontvázzal: ez teljesen jogosult.

A krisztusi erő az az eleven erő, amely a csontokat egykor majd ismét vissza tudja változtatni, vagyis fokozatosan át tudja szellemíteni. Ez a földfejlődés következő missziójának teljesítésekor történik majd meg. Ezért nem volt szabad egyetlen idegen fizikai hatalomnak sem ehhez a csontszövedékhez hozzányúlnia. „Annak csontját meg ne törjétek!” A többi keresztre feszítettnek eltörték a csontját. Őrajta be kellett teljesednie a prófétai jóslatnak: „annak csontjai meg nem töretnek”, nehogy a Föld nagy középponti impulzusát idegen beavatkozás elpusztíthassa. Így hatott a magas Napszellem a János- keresztelőnél lejátszódó misztériumban. A Napszellem elvált a Földtől, s ezzel lehetővé tette, hogy az emberiség lejöjjön a megcsontosodást hozó fizikai anyagba, de a Napszellem adta meg az impulzust a megcsontosodás megszüntetésére, átszellemítésére is. Bármilyen merész dolog is a mi időnkben ilyesmit hangoztatni: a szellemtudomány küldetése, hogy kimondja végre azt, amit a misztériumokban mindig tudtak és láttak, hogy: a János-keresztelőnél lejátszódó misztérium - s csakis ez a misztérium - egy másik misztériumot tett lehetővé.

Önök tudják, hogy a fizikai test egyes részeiben az ember lényét alkotó tagok fejeződnek ki: a fizikai testben maga a fizikai test, a mirigy-rendszerben az étertest, az idegrendszerben az asztráltest, a vérrendszerben pedig az én. Külsőleg, fizikailag az én úgy kerül az emberiségbe, hogy az ember fizikailag mindinkább megkapja a vért. Es az ember azért tud egyre jobban leszállni a fizikai, anyagi világba, mert a vér világa mindig erősebbé s erősebbé válik. El kellett jönnie annak az időpontnak, amikor a vértöbbletet fel kellett áldozni. Bármilyen irtózatos is ez a vegyész számára, mégis igaz, hogy az „én-többlet”, az az én, amely az embert az önzés túlkapásával teljességgel belevitte volna a mindenki háborújába, ez az „én-többlet” a vérrel a Megváltó sebeiből folyt el a Golgotán. Abban a pillanatban, amikor a Megváltó sebei megindultak, abban a pillanatban kerül a felemelkedés csírája az emberiségbe. Azóta van meg a lehetőség arra, hogy felemelkedjék abból a mélységből, ahová lesüllyedt. Ha az emberi fejlődés már az atlantiszi kor közepén megfordult volna, akkor az ember sohasem érhette volna el a teljes önállóságot. Meg kellett hódítania a fizikai világot, de azután itt a fizikai világban a felemelkedéshez egy erősebb impulzusra volt szüksége, s ezt az impulzust Krisztus hozta meg. S mert ez az impulzus erősebb volt, tehát nemcsak hogy felvezette az emberiséget süllyedtségéből, hanem még más fontos eseményt is előidézett! Az ember meghódította a világ egy részét, s ezt a Krisztus-impulzus beleviszi, beleilleszti, visszaviszi a szellemi világba.

Láttuk tegnap, hogy a görög-latin kor eljövetelekor az ember olyan messzire ment a fizikai világ meghódításában, annyira belesüllyedt a fizikai világba, hogy Istennek emberi alakban kellett megjelennie, hogy az ember egyáltalában észrevehesse, mert már nem tudott volna a szellemi világba felemelkedni, hogy őt megérthesse. Közben az élet másik oldalán is - a halál és az újabb születés között - megváltoztak a viszonyok. Az ember mindinkább leszállt a fizikai világba s azt mind jobban és jobban megszerette és élvezte. Ennek az volt a következménye, hogy egyre kevésbé voltak észlelhetők az élet másik oldalán lejátszódó események. A halál és az újabb születés között, az embert erős emlékezete a fizikai világhoz kötötte. Ez is fennmaradt a mondában. A görög kultúrából származó mondás szerint a hős kijelenti, hogy: „Inkább legyek koldus ezen a világon, mint király a másvilágon...3515 Ez a mondás jellemzően fejezi ki a kort. Az ember sokat hódított meg a fizikai világból s azért vágyódik vissza ide, mert érzései a Földhöz kötötték, innen pedig nem sokat vihetett magával a halálon túlra. Csak az gyújt számára világosságot a halál után a szellemi világban, hogy Krisztus megjelent a Földön, hogy előkészítésképpen az ótestamentumi időkben Krisztusról hallott, s úgyszólván földi létében vette fel szellemébe, fogalmaiba Krisztus alakját s ezeket az élményeket átvitte a fizikai világból a túlvilágba. Átvitte magával azt, ami ismét megvilágítja számára a túlvilágot, s visszaadja neki a szellemi világbeli Krisztust. S ott nagyobb, magasztosabb fényben látja őt, mint itt a fizikai világban. Az emberiség túlvilági tudata egyre homályosabb, majd pedig ismét megvilágosodik azzal, hogy az ember a fizikai világban megismeri Krisztust s felveszi magába a krisztusi erőket. Mert amit az ember ebben a világban Krisztusból felvesz, az nem vész el a halál és az újabb születés között eltöltött időben - ez akkor is az övé marad; és ez az, ami a „Krisztusban meghalni” kifejezésnek megfelel. Így láthatjuk, hogy Krisztus földi megjelenése nemcsak az élők, hanem a halottak életét is megváltoztatja. És mert a halottak a halál és a születés között abból élnek, amit itt Krisztusból tanultak és megszereztek, s mert ez számukra ott gyümölcsöt hoz, s mert mégis mindig visszatérnek új és új inkarnációkba, tehát Krisztussal mindjobban áthatott emberi testekben jelennek meg és a Földet mindinkább annak a kifejezésévé alakítják, amivé Krisztus válhat, ha a fizikai világot átalakítja és a földfejlődést a jövőben magas fokra emeli. Így láthatjuk, hogy a földi világ és a túlvilág közösen azon munkálkodik, hogy a Földet ismét éretté tegye arra, amiről beszéltünk: hogy a Krisztus-szellem felvételével a Föld ismét egyesüljön a Nappal és így az egész kozmoszban a fejlődés egy fokkal magasabbra emelkedjék. Ezért tehát Krisztus földi megjelenésének eseménye nemcsak az emberiség, hanem a kozmosz fejlődése szempontjából is fontos és jelentős tény.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként