"A rózsakeresztes felfogás szerint csak az a tudás számít, mely által hatásosan tudunk beavatkozni az életbe."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



János Apokalipszise (2)

Szellemtudomány, evangélium és az emberiség jövője.

Nürnberg, 1908. június 17 (nyilvános előadás)

Nürnberg ez év őszén egy szép évfordulót fog megünnepelni. Éppen száz éve, 1808-ban fogadta falai közé az egyik legnagyobb német szellemet, azok egyikét, akikről ma nyilvánvalóan nem sokat beszélnek, műveiket még kevesebben értik. Ő azonban, ha egyszer valóban megértik, hatni fog még az emberek szellemi életére. Igaz, nehezen érthető, ezért időre van szükség, hogy az emberek újra felfogják. Hegel 1808 őszén lett igazgatója a nürnbergi királyi gimnáziumnak.

Hegelnek van egy mondása, amelyet bízvást helyezhetünk vezérelvként mai szemlélődésünk élére. Azt mondja: a legmélyebb gondolat Krisztus alakjával, a történelmi és külső alakkal van kapcsolatban. És éppen az a nagy a keresztény vallásban, hogy a tudat bármely fokán felfogható belőle mindaz, ami történelmi, és ami külsőséges benne, de ugyanakkor a szellemi életet kemény munkára, elmélyülésre ösztönzi. Bármilyen fokú képzettséggel is meg lehet érteni a keresztény vallást, de ugyanakkor kihívás számunkra, hogy a legmélyebb bölcsességre törekedjünk. - Ezek Hegelnek, a német filozófusnak a szavai.

Hogy a keresztény vallás, az evangélium tanítása minden tudati szinten felfogható, arra az idő tanít meg bennünket, ami már évezredekben mérhető. Hogy pedig mély gondolatokra nevel, és arra ösztönöz, hogy a tanítások és bölcsességek mélyére hatoljunk, azt híven feladatához a szellemtudomány mutatja meg. E tudományt csak helyesen kell értenünk, legbensőbb impulzusait kell felfognunk, és életünk vezetőjévé kell tennünk. Mai szemlélődésünket félreérti az, aki azt hiszi, hogy az antropozófiának, a szellemtudománynak bármilyen vonatkozásban is köze volna egy új valláshoz, és valamiféle új hitvallásra szeremé felcserélni a régit. Sőt, hogy minden félreértést eloszlassunk, kimondhatjuk: ha majd valóban megértik, akkor világos lesz az is, hogy bár a szellemtudomány - természete szerint - a legszilárdabb, legbiztosabb támasza a vallásos életnek, maga mégsem vallás, ezért, mint ilyen sohasem mondhat ellene semmilyen vallásnak. Egészen más dolog az, hogy eszköz lehet, fényforrás, ami megvilágítja, és közel hozza az értelemhez a legmélyebb bölcsességet, igazságot, és a vallások legkomolyabb és élettel leginkább teli titkait.

Talán idegenül cseng, ha az antropozófia valamely vallásnak az írásműveihez való viszonyát - hiszen ma a keresztény vallás írásaival foglalkozunk - a következő hasonlattal ábrázoljuk: az antropozófia ugyanúgy teremt kapcsolatot a vallásos írásművekkel, ahogy a matematika tudománya azokkal a forrásművekkel, amelyek mint tankönyvek vagy egyszerűen csak mint könyvek az emberiség történelmi fejlődése folyamán megjelentek. Itt van, például egy régi könyv, amelyet csak a matematikában jártas történetkutató tisztel meg figyelmével:              Euklidész Geometriája. Tanításra érett formában legelőször ez a könyv foglalta össze a matematikából és geometriából mindazt, amit ma a gyermekek az iskolában tanulnak. A gyermekek azonban aligha tudhatják, hogy mindaz, amit a párhuzamos vonalakról, a háromszögekről, az egymást metsző egyenesekről, és így tovább, tanulnak, megtalálható ebben a régi könyvben, és a tudást legelőször ez a könyv ajándékozta az emberiségnek. A gyermek számára természetes dolog, hogy a geometriai ismeretek szinte maguktól adódnak, ehhez csak szellemi erőket kell mozgósítani, és a tér formáira irányítani: az emberi szellem felismeri a formákat, semmit sem kell tudnia ehhez erről a régi könyvről. Előfordulhat, hogy valaki úgy tanulja meg a matematikát és a geometriát, hogy még a hírét sem hallja ennek a könyvnek, de hogyha később megismerkedik vele, helyesen érti és értékeli majd. Sőt ekkor ismeri fel igazán, hogy e könyv írója mekkora szellemi kincset ajándékozott az emberiségnek.

Ilyen a szellemtudomány kapcsolata is a vallásos írásokkal. A szellemtudomány más forrásokból táplálkozik, nincs szüksége semmilyen írásra, hagyományra. Ezt belátjuk, ha impulzusait ismerjük. Az ember úgy építi fel tudását, úgy szerzi ismereteit az érzéki világról, hogy erőit szabadon használja, de ugyanígy, a lelke mélyén rejtőző szellemi, érzékfeletti erők és képességek felébresztése révén megismerheti azt is, ami mint érzékfeletti, mint láthatatlan valóság, minden láthatónak az alapja. Ahogyan az érzékszerveit használó ember tapasztalni tudja mindazt, ami a dolgok külső érzéki látszata, és képes arra is, hogy a tapasztalatokat az értelmével összekösse, összekapcsolja, ugyanúgy tud a szellemtudomány módszereit felhasználó ember az érzéki lét színfalai mögé nézni. Oda, ahol a szellemi ős-okok léteznek, ahol azok a lények élnek és dolgoznak, akiket az érzéki szem nem lát, az érzéki fül nem hall, az érzékfeletti azonban igen. A mai emberek többségében ugyan még szunnyadnak az érzékfeletti erők, de ezeknek az erőknek a szabad használata vezet a forráshoz, a szellemi tudás szabad és független forrásához, ahogy a külső tudás forrásához az érzéki világra irányuló erők szabad használata nyitott utat. Ha azonban az ember, akármilyen módon szellemi ismeretekhez jut, az érzékin túl megismeri az érzékfelettit, a láthatón túl a láthatatlant, és róluk ugyanúgy tud, mint ahogy érzéki tapasztalással a külső tárgyakról és történésekről, akkor érzékfeletti tudását birtokolva ugyanúgy fordíthatja figyelmét olyan hagyományok, könyvek, írások és egyéb dokumentumok felé, amelyek a fejlődés során az embert az érzékfeletti világról tájékoztatták, mint ahogyan a geometriát már jól ismerő ember tanulmányozhatja Euklidész Geometriáját. És akkor a vallásos írásműveket hasonló nézőpontból szemlélheti, mint amilyenből Euklidész könyvét nézi egy mai tudós, így valóban felbecsülheti és tisztelheti értékeiket. És aki ezen az úton halad, aki valóban az érzékfeletti világ megismerésének útján közelít a keresztény igehirdetés írásaihoz, az sohasem fogja alábecsülni értéküket, hanem ellenkezőleg: az írásokat ragyogóbb fényben látja, mint az egyszerű, jámbor hívő, és ez a fény jelzi, hogy az írások mélyebb bölcsességet rejtenek magukban, mint bárki is sejtené, aki nem az antropozófiai megismerés útján halad.

Felelnünk kell azonban még egy kérdésre, hogy helyes fogalmaink legyenek az antropozófia és a vallásos írások kapcsolatáról. Kérdezzük meg:            ki közvetíti jobban Euklidész Geometriáját? Az, aki a könyvet szóról-szóra lefordítja, és bár a geometria szelleme idegen közeg számára, mégis reménykedik, hogy a könyv tárgyát híven visszaadja, vagy az, aki először geometriát tanul, hogy a könyvet aztán helyesen értelmezze. Gondoljunk egy száraz filológusra, aki Euklidész művével foglalkozik, bár a geometriáról fogalma sincs. Egy nagy adag képtelenség lenne az eredmény, ha ilyesvalaki értelmezné a könyvet! Sokan foglalkoznak hasonló módon a vallásos írásokkal, köztük olyanok is, akiknek hivatásuk, hogy az írások valóságos értelmét közvetítsék. Anélkül közelítenek hozzájuk, hogy előzőleg az értelmezés tárgyával kapcsolatban valamit is megtudtak volna, ami az érzékfelettiből megtudható. Ma a vallásos írások valóban nagyon alapos elemzésével találkozhatunk, olyan elemzésekkel, amelyekben minden megtalálható, például, hogy milyen történelmi események között, hogyan keletkezett a mű, de egy ilyen magyarázat pontosan olyan, mintha egy hozzá nem értő elemezné Euklidészt.

A vallás olyan - ezt tudatosítsuk magunkban -, hogy csak erősödhet és gyarapodhat, ha szellemtudományos megismeréssel közelítünk hozzá, jóllehet az antropozófia csak eszköze lehet a vallásos életnek, de maga sohasem vallás. A vallást legjobban az emberi szív, az emberi kedély tartalma jellemzi, az érzéseknek és érzelmeknek az összessége. Velük, általuk küldi az ember az érzékfeletti lényeknek és hatalmaknak mindazt a jót, amit fogékony lelkével összegyűjtött. A kedélyben lobogó tűz, a jó érzelmeknek és érzéseknek az ereje és színezete mutatja meg egy-egy ember hitének, vallásának a mélységét, mint ahogy a szívverése melegétől, a szépség iránti érzékétől függ az is, ki hogyan ért és szemlél egy képet. Hiszen a vallásos élet tartalma ugyanaz, mint amit mi szellemi, érzékfeletti világnak nevezünk. De ahogy az esztétikai-művészi tapasztalás sem ugyanaz, mint amit mi a művészet belső törvényeit feltáró szellemi megismerésnek nevezünk - noha a szellemi megismerés a művészi törekvéseket is kiteljesíti -, ugyanúgy nem azonos a szellemi világba vezető tudomány és bölcsesség, meg a vallás. A szellem- tudomány elmélyíti a vallásos érzelmeket, a vallásos benyomásokat, komolyabbá, emelkedettebbé, teljesebbé teszi őket, de ő maga, hogyha helyesen értelmezik, nem vallás, habár az embereket elvezetheti a valláshoz.

Ha mármost a szellemtudomány segítségével akarjuk megérteni a keresztény vallás erőit, jelentőségét, jellegét és szellemét, akkor a szellemi életben messzire kell visszanyúlnunk. Tekintetünket az ősrégi múltra kell vetnünk, más szóval: vissza kell mennünk az időben az emberiség vallás előtti korszakáig, és meg kell kísérelnünk felderíteni, hogyan és miért keletkezett a vallás. Létezik egyáltalán egy vallás előtti korszak? Igen, volt idő a Földön, hogy nem volt vallás. A kérdésre a szellemtudománynak is igennel kell válaszolnia, de egészen más ismeretek alapján, mint ahogyan a materialista bölcsesség teszi ezt. Az emberiség számára tulajdonképpen mi a vallás, mi a religio? A vallás szerepe az volt, és még sokáig az lesz, amit maga a religio szó kifejez. A szó jelentése: kapcsolat az ember és az isteni-szellemi világ között. És tulajdonképpen azok a korszakok vallásosak, amelyekben az ember egyesülni vágyik az istenséggel, akár tudásának forrása, akár bizonyos érzelmek miatt, vagy azért, mert érzi, hogy akarata csak úgy lehet igazán kemény, ha isteni erő hatja át. Amikor az ember inkább önmagában gyanítja-sejti, mint a kinti világban tudja, amikor az érzékfeletti világ valóságát inkább érzi, mint látja, mint körültapintja, ezek a föld vallásos korszakai.

Az ilyen korszakok előtt volt idő, amikor az embernek nem volt szüksége effajta sejtéses-megérzéses kapcsolatra a szellemi- érzékfeletti világgal. Azért nem volt szüksége, mert tudott a szellemi világról, tudott az érzékfeletti világról, ahogy a mai ember az érzéki dolgokról tud. Szükséges-e, hogy az ember meggyőződjön, vannak-e kövek, vannak-e fák, vannak-e állatok? Van-e jogosultsága bármilyen írásnak vagy hittételnek, amely abban a sejtésben akarná az embert megerősíteni, hogy vannak kövek, léteznek fák és állatok? Nem, ilyesmire nincs szükség, hiszen az ember maga körül látja, tapasztalja mindezt, és értelmeden lenne egy olyan vallás, amely őt az érzéki világgal kapcsolná össze. Viszont képzeljünk el egy olyan embert, aki eddig egy más világban élt, és akinek nincsenek olyan érzékszervei, mint nekünk, vagyis nem érzékel, mint mi, nem lát köveket, fákat, állatokat, számára ezek mind-mind láthatatlanok. És gondoljuk el, hogy ez az ember csak mintegy írásból, vagy más hasonló módon értesülhetne kövekről, növényekről és állatokról: ami a többi ember számára látvány, tapasztalat, közvetlen tudás, azt ő maga minek nevezhetné? Vallásnak. Mert ha egy könyvből valahogy megtudná, hogy vannak kövek, vannak növények és vannak állatok, akkor ennek az embernek ez a híradás: vallás, mert még sem követ, sem növényt, sem állatot nem látott.

Volt idő, amikor az ember még azoknak a lényeknek és dolgoknak a közvetlen közelségében élt, amelyekről ma a vallások és más bölcs tanítások szólnak.

Ez a szó: fejlődés, ma sok vonatkozásban varázsszó, de a külső tudományosság csak a külső, érzéki jelenségekre alkalmazza. Aki a szellemtudomány felől szemléli a világot, az mindent szüntelenül fejlődni lát, kiváltképpen az emberi tudatot. Az a tudatállapot, amelyben a mai ember él, s amelynek közvetítésével reggel, ha felébred, az érzékszerveivel tapasztalható érzéki világot befogadja és megérti, ez a tudatállapot egy másféle tudatállapotból fejlődött ki. Ébrenlétünket a szellemtudományban világos, nappali tudatállapotnak nevezzük. A világos, nappali tudatállapot azonban egy másik ősrégi tudatformából alakult ki, amiről, mint „homályos képtudat-állapotról” szoktunk beszélni. Itt már az emberiség fejlődésének olyan korai szakaszához érkezünk, hogy róla semmit sem közöl a külső antropológia, egyszerűen azért, mert csalt az értelem érzéki eszközeit és módszereit használja. Az antropológia úgy vélekedik, hogy az emberi fejlődés átmeneti állapotai az ősi múltban tulajdonképpen ugyanazok voltak, mint amelyekben a mai állati lények haladnak át.

Korábbi előadásaimban már elmondtam, hogy szellemtudományosán miként kell értelmeznünk az ember és az állati lények viszonyát. Az ember soha nem volt olyan lény, mint a mai állat. Nem a mai állatokhoz hasonló lényektől származik. Azok a formák, amelyeken az ember fejlődése folyamán átment, felettébb különböznek a mai állati formáktól. A mai állatok ugyanis a fejlődés egy korai fokán megrekedt lények: nem tudtak túljutni a fejlődés egy bizonyos szintjén, és tulajdonságaik megkeményedtek Az ember felülkerekedett a fejlődésnek e korábbi állapotán, az állatok alulmaradtak. Az állatvilágban az emberiség visszamaradt testvéreit látjuk, az állatok azonban már nem viselik magukon e korai fejlődési szint jegyeit. Ebben az időben a Földön még másmilyenek voltak az életfeltételek, az elemek megoszlása nem olyan volt, mint ma, az ember nem olyan testet viselt, mégis ember volt. Várhatott alászállásával - hogy képszerűen fejezzük ki magunkat -, fejlődése folyamán kivárhatta az alkalmas pillanatot, amikor húsba, testi matériába öltözhetett, úgy hogy benne aztán kifejleszthette a mai szellem erejét.

Az állatok nem várhattak, megkeményedtek egy alacsonyabb fokon, mert korábban öltöttek testet, mint kellett volna. Ezért vissza kellett maradniuk. Így képzelhetjük el, hogyan élt az ember valamikor más feltételek között és más tudatállapotban, mint ma. Ha figyelemmel kísérjük a tudatformákat, amilyenek évezredeken és évezredeken át voltak, egyre másfélébbeket látunk. Az emberiség csak viszonylag későn fejlesztette ki a logikus gondolkodásnak, intellektusnak és értelemnek nevezett képességeket. Régebben más erői voltak aktívak, például az emlékezet, ami mostanában már a visszafejlődés állapotában van. Az emlékezet korábban lényegesen fejlettebb volt, mint ma. Csak akkor szorult háttérbe, amikor az emberiségre általánosan kiterjedt az értelmi kultúra. Aki csak egy kicsit is gyakorlatiasan gondolkodik, ma is beláthatja, hogy amit a szellemtudomány állít, nem légből kapott dolog. Ebből ugyanis az következik, hogy ha egy mai ember, akármilyen véletlen miatt is, visszamarad a fejlődésben, annak kell megmutatkoznia, hogy legkevésbé az emlékezete gyenge. De az is igaz, hogy ha egy, a fejlődésben erővel visszatartott ember később lehetőséget kap az intellektus kifejlesztésére, ezt az emlékezete kárára teszi. Itt, ebben a városban, mindezt láthatjuk egy jellegzetes példán.

Az eléggé mélyen nem tisztelhető Daumer professzor az említett jelenségeket jól megfigyelte azon a sokak számára rejtélyes emberen, aki titokzatos körülmények között bukkant fel ebben a városban, és éppoly titokzatos körülmények között érte a halál Ansbachban. Egy író azzal jellemezte életének titokzatos voltát, hogy elmondta róla, egy olyan napon volt a temetése, amikor az égbolt egyik szélén éppen alászállt a nap, az ellentétes oldalon pedig éppen felbukkant a hold - nyilván mindenki tudja, hogy Kaspar Hauserről beszélek. Eltekinthetünk most mindenféle pro és kontra érvtől, ami az eset kapcsán elhangzott, elegendő, ha csak arról beszélünk, ami minden oldalról helytállónak bizonyult. Tudjuk, hogy ez a lelenc, akiről senki sem tudta, honnét jött, honnan termett a város utcáin, és akit ezért Európa gyermekének neveztek, ez a talált ember nem tudott sem olvasni, sem számolni. Mintegy húszéves volt, és úgyszólván mindent nélkülözött, ami eddig az életkorig az intellektus útján megszerezhető, viszont csodálatos volt az emlékezete. Amikor aztán tanítani kezdték, ahogy a logika a lelkébe hatolt, úgy fogyott az emlékezete. A tudatnak ezt a fejlődését egyéb jelenségek is kísérték. Eredetileg szinte elképesztő méretű, nyilván veleszületett őszinteség volt benne, és éppen ez az igazságszeretet, ez az őszinteség okozta, hogy később egyre gyakrabban tévedett. Ahogy kissé jobban belekóstolt az intellektusba, őszintesége is csökkenni kezdett.

Sok mindent tanulmányozhatnánk, ha elmélyednénk ebben a mesterségesen visszafogott lélekben. Szellemtudományos alapokról szemlélve egyáltalán nem látszik alaptalannak az a népi hiedelem, noha sok mai tudós nem hiszi, hogy Kaspar Hauser, akinek hosszú ideig halvány sejtelme sem volt a tőle különböző formájú élőlények létezéséről, csodálatosan tudott hatni dühöngő, megvadult állatokra. A mérges állat meghunyászkodott, egészen kezessé vált. Kaspar Hauserből kiáradt valami, ami egy pillanat alatt megszelídítette a támadó kedvű, izgatott állatot. Mint mondtam, elmélyedhetnénk e figyelemreméltó és sokak számára rejtélyes személyiség lelkének tanulmányozásában, és ezen a példán ismét áttekinthetnénk, és beláthatnánk, hogy a szellemtudomány hogyan értelmez, hogyan vezet vissza szellemi okokra olyan eseteket, amelyek a köznapi élet nézőpontjából megmagyarázhatatlanok. A szellemi okokat, tényezőket persze nem spekulációval, hanem szellemi megfigyeléssel deríthetjük fel, az értelmezés munkáját aztán a sokoldalú, minden részletre kiterjedő logikus gondolkodás végzi el.

Mindezt csak azért mondom el, hogy megmutassam, miképpen közelíthetjük meg a tudatfejlődés gondolatát, miszerint a mai tudatállapot egy másfajta, ősrégi tudatállapotból alakult ki. A régi időkben az embernek nem volt a mai szemlélet szerinti közvetlen kapcsolata az érzéki tárgyakhoz, ellenben közvetlen kapcsolata volt a szellemi lényekhez és történésekhez. Akkor még nem láttuk fizikai alakban a másik embert, és ez a mai forma akkor még nem is létezett. Ha egy másik lény közeledett az emberhez, akkor lelkében, mint álomkép jelent meg. És a kép formái, színei alapján tudatosult, hogy a közeledő lény vonzó-e, vagy ellenszenves. Egy ilyen tudat mindenekelőtt szellemi történéseket észlelt, általuk pedig a szellemi világot. Ahogy az ember ma hús-vér lények között él, akkor - mivel ha tekintetét önmagára fordította, önmaga számára maga is lélek és szellem volt szellemi lények között élt, és csak őket tudta létezőnek. Az ember szellemi volt szellemek között. Habár tudata csak az álomtudat egyik változata volt, a benne feltűnő képek és a környezet élő kapcsolatban volt egymással. Ilyen volt az a régi korszak, amikor az ember még a szellemi világban élt. Ebből a világból ereszkedett később alá, hogy érzéki hús-vér létet teremtsen magának, és az ehhez illő mai tudatot. Az állatok itt már fizikai lények voltak, amikor az ember még szellemi tájakat szemlélt. A szellemi lények közelségében élt, és ahogy a mai embernek semmilyen bizonyítékra nincs szüksége, hogy meggyőződjön a kövek, a növények és az állatok létezéséről, ugyanúgy nem igényelt az ősidők embere semmilyen igazolást a szellemi lények valóságáról. Az ember szellemek és istenek között élt, ezért vallástalan volt. Ez volt tehát a vallás előtti idő.

Azután alászállt az ember, tudata a mostanira változott. Többé már nem lát térben lebegő színeket és formákat, a színek áthelyeződtek az érzéki dolgok felületére. És olyan mértékben, amennyire megtanulta, hogy külső érzékeit átirányítsa a külső, érzéki világra, olyan mértékben borította be a szellemi világot a külső, érzéki világ, mint fátyol, mint nagy maja. De az embernek a leplen keresztül is hírt kellett kapnia a szellemi világról: vallás kellett.

Van azonban egy közbeeső állapot, ez a korszak köti össze a vallásnélküliséget a vallásos tudat tulajdonképpeni időszakával. Ebből az átmeneti korból származnak a mítoszok, a mondák, a szellemi világ népeinek történetei. Csak szemellenzős, a valóságos szellemi folyamatokról mit sem sejtő tudományosság állíthatja, hogy az északi vagy német mitológia alakjait, a görög mitológiát, az istenekről és az istenek tetteiről szóló összes híradást a népek költői képzelete alkotta. Ez nem a népi fantázia kötészete, a nép nem úgy költ, hogy a felhők vonulását figyeli, és megállapítja, hogy azok báránykák. Hogy a nép így költ, azt a mai tudományosság találta ki, tudjuk, hogy ilyen dolgokban nagyon élénk a képzelete. Az igazság azonban egészen más. Ami az istenekről szóló régi mondákban és mesékben van, az a vallás előtti tudat utolsó emléke, végső maradványa. Az emberek most innen kaphatnak hírt arról, amit egykor ők maguk még láttak. Azok, akik Wotanról, Thorról, Zeuszról és a többiekről írtak, még emlékezni tudtak arra, hogy a mondák tartalmát az emberek valamikor közvetlenül átélték. A megélt dolgok morzsái, apró, szakadozott darabjai: ezek a mitológiák.

Még egyéb vonatkozásban is beszélhetünk közbenső állapotról. Abban az időben is, amikor az okos emberek - mondjuk ki határozottan - már nagyon okosak voltak, még akkor is akadtak, legalábbis kivételes állapotban - nevezzük elragadtatásnak, vagy őrültségnek, ahogy tetszik - olyanok, akik beláthattak a szellemi világba, még érzékelték, amit korábban az emberek többsége láthatott. Ezek azután elmesélték, hogy láttak valamit a szellemi világból. Az ilyen híradás aztán, társulva más emlékekkel, mint élő hit maradt meg az emberekben. Ezek jellemzik a tulajdonképpeni vallásos korszakhoz vezető átmeneti állapotot.

És hogyan szilárdult meg, teljesedett ki az emberiség vallásos korszaka? Úgy, hogy az ember utat és eszközt talált benső világának megváltoztatására, és megtanulta újra nézni, újra látni azt a világot, amelyből elszármazott, amelyet homályos tudattal egykor érzékelni tudott. Ezzel olyan bekezdéshez érkeztünk, amelyet a modern emberek egy része nagyon kevéssé tart valószínűnek: a beavatottakról szóló fejezethez. Kik az emberiség beavatottai? Azok az emberek voltak beavatottak, akik lelki és szellemi mivoltukat bizonyos módszerek segítségével úgy bontakoztatták ki, hogy újra belenövekedtek a szellemi világba. A beavatás létező dolog. Minden lélekben szunnyadnak érzékfeletti erők és képességek. Minden ember számára eljön, legalábbis eljöhet egy nagy pillanat, amikor ezek az erők felébrednek. Ezt a pillanatot a lelkünk elé idézhetjük, ha az emberi fejlődés más szakaszaira gondolunk. Ha Goethe szavait használjuk, így mondjuk: visszatekintünk a régmúlt időkbe, amikor a fizikai embertesten nem volt olyan fizikai fül, mint ma. Visszatekintünk azokba az időkbe, amikor ezeknek a szerveknek a mostani helyén nem látó és nem halló, közömbös szervek voltak. A fizikai ember számára aztán elérkezett egy új korszak, ekkor a vak szervek fényérzékeny pontokká kezdtek fejlődni, fokozatosan egyre jobban és jobban kialakultak, míg végül felragyogott bennük a fény. Hasonlóképpen jött el az a korszak, amelyben az emberi fül változott át, hogy az addig néma világ hangokkal és harmóniákkal adhasson hírt magáról.

Egykor a Nap dolgozott erőivel az emberi szervezeten, hogy kialakuljon a szem, most magán az emberen a sor, szellemi tevékenységén múlik, hogy a számára ma sok szempontból közömbös lelki-szellemi szervek hasonlóképpen kifejlődjenek. A nagy pillanat már lehetséges, sokak számára már elérkezett, hogy lelkük és szellemük átformálódjék, ahogy hajdanában a külső fizikai szervezetük formálódott át. Új szem és új fül keletkezik, a szellemi környezet sötétségéből és némaságából már fény ragyog, és hangok csendülnek. Lehetséges a fejlődés, lehetséges újra fenn élni a felső világokban. Ez a beavatás. És a misztériumiskolákban az emberek úgy kapták kézhez a beavatás módszereit, ahogyan ma a mindennapi életben módszerekhez lehet jutni, mondjuk egy kémiai vagy biológiai laboratóriumban. Csak az a különbség a külső tudomány és a beavatás módszerei között, hogy az előbbi műszerekkel, külső segédeszközökkel dolgozik, viszont aki beavatott szeretne lenni, annak csak egyetlen műszere, egyetlen eszköze lehet, azt is neki kell előkészítenie - és ez a műszer nem más, mint ő maga. Ahogy a vasban mágneses erő szunnyadhat, úgy szunnyad az emberi lélekben az az erő, amely őt a szellemi fény- és hangvilágba segítheti. Valamikor tehát olyan korszak kezdődött, amióta az emberek általában csak a fizikai-érzékit látják, és az emberiséget beavatottak vezetik, akik a szellemi világba látnak. Ők mondják el és magyarázzák meg a szellemi világ történéseit, mindazt, amiben régen minden ember benne élt.

Mi a beavatás első fokozata, mi a lényege? Mit jelent az emberi lélek számára? Ne higgyük, hogy a lélek fejlődését csak a filozofikus töprengés, a fogalmak kiagyalása és finomítása jellemzi. A külvilágról, az érzéki világról alkotott fogalmak átalakulnak az emberben, ha belenövekszik a szellemi világba. Ez olyan, hogy az ember már nem élesen körülhatárolt fogalmakkal értelmezi a dolgokat, hanem képek, imaginációk által. Mert az ember belenövekszik a szellemi világalkotó cselekvésbe. Olyan határozott és változatlan körvonalúak, mint az érzéki világ tárgyai, éppen csak ezek az érzéki tárgyak lehetnek. A világalkotó cselekvésben nem látjuk élesen körvonalazva az állatot. Ott csak egy képet látunk, és e kép alapján, egy élő, önmagában tagolt valóság alapján keletkeznek a különféle külsejű alakok, lények. Szigorúan a goethei mondáshoz kell igazodnunk: minden, ami múlandó, csupán hasonlat.

A beavatott először képek által tanulja meg a megismerést és a megértést, képek által tanul feljutni a szellemi világba. Az ő tudatának mozgékonyabbnak kell lennie a tárgyi tudatnál, amivel mi felfogjuk az érzéki világ dolgait. Ezért a fejlődésnek ezt a fokozatát imaginatív tudatnak nevezzük. Ez a tudat bevezeti az embert a szellemi világba, de amit ott lát, azt nem homályosan látja. A beavatott olyan tisztán és világosan lát, mint éber tudatállapotban, mert az imaginatív tudat maga is olyan világos, mint a tárgyi tudat. Az ember csak gazdagodik vele, ha köznapi tudata mellé megszerzi a szellemi világ tudatát. A beavatás első fokozata tehát az imaginatív tudatállapot. És akik feljutottak erre a fokra, a szellemi világban szerzett tapasztalataikat írásokba, dokumentumokba foglalva hagyták az emberiségre, ahogy Euklidész is írásba foglalta a lenti világ geometriájának tudományát. Mi akkor tudjuk meg, mit rejtenek a régi írások, akkor ismerjük fel őket, ha visszamegyünk a forráshoz, a beavatottak látásmódjához.

Ez jellemezte az emberiség életét a valaha is a Föld felszínére lépő legnagyobb lény, Krisztus Jézus megjelenéséig. Az ő megjelenése új elemet hozott a fejlődésbe. Ha tisztázni szeretnénk, mi az a lényeges új, amit Krisztus Jézus adott az emberiségnek, tudnunk kell, hogyan történt a beavatás a kereszténység előtti beavatási helyeken: az ember teljesen elhatárolta magát az emberiség fejlődésének menetétől, a legnagyobb titkok helyén a saját lelkén dolgozott. És mindenekelőtt azt is világosan kell látnunk, hogy a szellemi világba ismét felemelkedő ember tudatában még mindig volt valami, ami a régi álomszerű képtudatból maradt vissza. Az embernek el kellett távoznia az érzékek világából, hogy beléphessen a szellemi világba. Erre ma már nincs szükség, és ez Krisztus Jézus földre szállásának a következménye. Amikor a Krisztus-princípium az emberek közé jött, a szellemi világ központi lénye történelmileg egyszer jelent meg emberalakban a Földön. Ugyanaz a lény jött el, akire a vallásos életet kialakítók mind-mind vágyakoztak, és azok is, akik visszavonulva az érzéki világtól a beavatási helyeken készülődtek, hogy belépjenek a szellemi világba. Beteljesedett a jövendölés: az a lény aki az emberrel a legnagyobb lényként állhat szemközt, Krisztus Jézus alakjában az emberiség történelmébe lépett. És aki csak valamennyire is megérti az igazi szellemtudományt, az tudja, hogy az ő megjelenése előtti összes vallásos jövendölés mind-mind Krisztus Jézus eljövetelét jelezte.

Ha a régi beavatottak a szellemi világ legnagyobbjáról, a minden dolgok ősalapjának tekintett lényről akartak szólni, altkor sokféle néven nevezték Krisztus Jézust. Csak az Ótestamentumra kell gondolnunk, hiszen ez nagy jövendölés is. Emlékezzünk arra, hogyan kapott megbízást Mózes, a nép vezére: Mondd népednek, hogy azt, amit tenned kell az Úr, az Isten mondta neked. - Ekkor Mózes így szólt: De hogyan hisznek majd nekem az emberek, hogyan tudom meggyőzni őket? Mit válaszoljak, ha megkérdezik: ki küldött téged? - És a meghatalmazás így szólt: Mondd, hogy az „Én-vagyok” küldött téged. - Olvassunk utána, és hasonlítsuk össze, amilyen pontosan csak lehetséges, ezt az eredeti szöveggel. Látni fogjuk, hogy miről van itt szó. Kicsoda az „Én-vagyok”, mit jelent ez? „Én-vagyok” a neve annak az isteni lénynek, akiből egy csöppet, egy szikrát az ember önmagában érez, amikor azt mondhatja: én vagyok; így nevezheti az ember a Krisztus-princípiumot. A kő nem mondhatja, hogy „én vagyok”, de nem mondhatja ezt a növény sem, és az állat sem. Az ember azáltal lett a teremtés koronája, hogy kimondhatja: én vagyok, és ezen a néven egyedül csak ő szólíthatja meg önmagát. Ezzel a névvel őt senki más nem illetheti. Csak önmagunkat hívhatjuk én-nek. Senki más nem nevezhet bennünket így. Amikor azt mondjuk: „én”, akkor a lelkünk önmagához szól, és ez a szó csak olyan lénytől eredhet, aki nem külső utakon és érzékszerveken át közelít a lélekhez. Itt az Isten szól. Ezért lett a világot betöltő istenség neve az „én-vagyok”. Mondd, hogy az „Én-vagyok” mondta ezt neked! - ezt kellett Mózesnek népével tudatnia.

Lassan tanulják és értik meg az emberek az „én-vagyok” egész mélységét. Nem is egyszerre, átmenet nélkül lettünk olyanok, hogy magunkat egyéniségnek érezzük. Az Ótestamentumban úgy találjuk: az emberek akkor még nem érzékelték én-voltukat. De a német törzsek tagjai sem érzékelték, még a keresztény egyház idejében sem. Gondoljunk a keruszkokra, a teutonokra és a többi német törzsre; az ő földjeiken terül el a mai Németország. Egy keruszk még a törzs-ént érezte elsődlegesnek, a törzs-én egy tagjának érezte magát. Ő még nem tudta volna olyan élesen kijelenteni: én vagyok, ahogyan mi mai emberek tesszük, ő még egynek, egyetlen organizmus részének érezte magát mindazokkal, akik vérrokonai voltak.

A vérrokonság tudata az Ószövetség népében volt a legerősebb. Mindenki érzi ott, mennyire a népéhez kötődik, és hogy a népen egyetlen én uralkodik. Mindenki tudja, mit jelent: „Én és Ábrahám atya egyek vagyunk”, mert a vérrokonság ereje a nemzedékeken át Ábrahámig ér. Mindenki tudja, ha egyéni énjéből kilép, Ábrahám atyánál találja magát, mert tőle ered a vér, a közös nép-én hordozója a kinti világban, hogy a nemzedékek során aláömöljön.

Ha most az Ótestamentum igazságát valló emberek számára oly magasztos kinyilatkoztatással összevetjük azt, amit Krisztus Jézus mondott, akkor úgy látjuk, mintha villámfény világítaná be az egész fejlődést, amelyet a kereszténység hozott. „Mielőtt Abrahám volt, megvolt az Én-vagyok”. Ez azt jelenti: haladjatok visszafelé az összes nemzedékeken át, és akkor találtok valamit önmagatokban, saját egyéniségetekben, ami öregebb, mint a vérrokon nemzedékeket egymáshoz fűző erő. Mielőtt az ősatyák megszülettek volna, már létezett az „én-vagyok”, az a lény, aki minden emberben jelen van, és akit minden emberi lélek közvetlenül önmagában érezhet. Nem én és Ábrahám atya, nem én és egy időbeli atya, hanem én és a szellemi Atya, akiben nincs múlandóság, mi vagyunk egyek. Én és az Atya egyek vagyunk. Minden egyes emberben ott van az Atya. Az isteni princípium él benne, úgy, hogy mindig is jelen volt, mindig jelen van és mindig jelen lesz.

Az emberiség az elmúlt kétezer esztendőben tulajdonképpen csak odáig jutott, hogy kezdte megérezni a világmozgató erő nagyságát. Az emberek csak a jövőben fogják egészen felfogni, hogy mindez ugrásszerű változást idézett elő a földfejlődésben. A régi beavatottak annak a megismerésére törekedtek, ami kiemelkedik az egyéni létből, az emberi egyéniség világából, ők az egész törzs szelleméhez akartak eljutni.

Ha a mindennapi életben valaki hallott erről, nyilván ezt mondhatta: a törzshöz tartozás is múlandó, a születéssel kezdődik, és a halállal végződik. Ha azonban beavatták őt a misztériumok titkaiba, akkor beláthatta, amit különben csak sejthetett, vagy érezhetett volna, mégpedig azt, hogy ami a nemzedékek vérében él, az egy valóságos lény, az a törzsszellem. Megláthatta azt a lényt, akihez csak a szellem birodalmában lehet eljutni, a külvilág valóságában nem. Istent láthatott, a nemzedékek vérében lakozó Istent. De szellemi vonatkozásban szemtől szemben állni ezzel az Istennel, csak a misztériumokban lehetett.

Akik Krisztus Jézus legmeghittebb tanítványai voltak, teljesen megértették, tudatukban tisztán felfogták, hogy egy isteni-szellemi természetű lény áll előttük külsőleg érzékelhető alakban, mint emberi hús-vér személyiség. Azt tapasztalták, hogy Krisztus Jézus az első, akiben, mint emberi egyéniségben olyan szellem lakozik, amilyent magában eddig csak az egymáshoz tartozó emberek tömege érzett, és ilyen szellem eddig csak a szellemi világban és csak a beavatottak számára volt látható. Tehát ők látták meg először az emberek között megjelent Elsőszülöttet.

Minél inkább individuális az ember, annál jobban hordozhat szeretetet. Ahol a vér köti egymáshoz az embereket, ott az egyik azért szereti a másikat, mert eleve azok közé született, akiket szeretnie kell. Ha az ember már megkapta önálló egyéniségét, ha ápolja, gondozza magában ezt az isteni szikrát, akkor a szeretet árama, a szeretet hullámai szabadon születnek a szívből, és terjednek embertől emberig. A szeretetnek a vérrokonok közötti régi köteléke kitágul, az ember új hatóerővel gazdagodik. A szeretet lassan-lassan szellemi szeretetté válik, lélektől lélekig terjed, és végül az egész emberiséget egyetlen közösségbe fogja egyesíteni az általános testvéri szeretet. És Krisztus Jézus az erő, az élő erő, amely az emberiséget, ahogy ez a történelemben, a külső szemnek is megmutatkozik, először vitte a testvériség állapotába. Az emberek pedig meg fogják tanulni, hogy a testvéri szeretet e kötelékét a kiteljesedett és átszellemített kereszténységben lássák.

Ma könnyű azt állítani, hogy a szellemtudománynak meg kell keresnie a közös igazság-magvat minden vallásban, mert végül mindegyik vallásban ugyanazt találjuk. Akik azt mondják, hogy az absztrakt azonosságok felderítése végett csak össze kell hasonlítani a vallásokat, azok semmit sem értettek meg a fejlődés alapelveiből. Mert a világ nem hiába fejlődik. Igaz, hogy minden vallásban benne van az igazság, a vallások azonban alakot váltanak, fejlődnek, és végül kialakulnak magasabb rendű formáik. Nyilvánvaló, hogy aki eléggé mélyre nyúl, az megtalálhatja más vallásokban is a kereszténység tanításait, a kereszténység igazságát. A kereszténység semmi újat nem tanít. De ami a kereszténységben a lényeges, az nem az, hogy mit tanít. Gondoljunk a kereszténység előtti vallások megalapítóira: náluk viszont lényeges, hogy mit tanítottak. Képzeljük el, mi lenne, ha ezek a vallásalapítók az ismeretlenségbe rejtőztek volna: amit tanítottak, az akkor is fennmaradt volna. Az emberiség a tanításukat akkor is befogadta volna, hiszen erre volt szüksége.

Krisztus Jézus jelentősége egészen másutt van. Az a leglényegesebb, hogy itt volt, hogy itt a Földön fizikai testben élt. Elsősorban nem a tanításaiba vetett hit, hanem a személyiségébe vetett hit az igazán fontos: fel lehet rá tekinteni, az Elsőszülöttre, aki itt járt a halandók között. Meg lehet kérdezni tőle: ha ugyanabban a helyzetben volnál, mint én, ugyanúgy éreznél, és ugyanúgy gondolkodnál, ahogy én, ugyanúgy akarnál, ahogy én akarok? Az a lényeges, hogy ő, mint személyiség, a legnagyobb példakép. Kevésbé fontos a tanításait hallgatnunk, fontosabb őt magát megfigyelnünk, mit és hogyan cselekedett. Ezért van az, hogy Krisztus Jézus leghívebb tanítványai egészen másképpen beszéltek, mint más vallásalapítók növendékei és követői. Ezek így szóltak: urunk ezt meg ezt tanította. Krisztus Jézus tanítványai viszont így beszéltek: mi nem kigondolt mítoszokat és tanításokat hirdetünk most nektek, hanem azt mondjuk el, amit tulajdon szemünkkel láttunk, tulajdon fülünkkel hallottunk. Hallottuk hangját, kezünkkel megérintettük az élet forrását, hogy közösséget alkossunk veletek. Maga Krisztus Jézus pedig így szólt: „Tanúim kell, hogy legyetek Jeruzsálemben, Júdeában, a világ végezetéig.” És itt lényeges dologról van szó: tanúim kell, hogy legyetek a világ végezetéig. Vagyis: mindig, minden időben létezzenek olyanok, akik éppúgy, mint azok Júdeában és Galileában, közvetlen tudomásuk alapján mondhassák meg, ki volt Krisztus az evangélium értelme szerint.

Az evangélium értelme szerint - mit jelent ez? Nem mást, mint azt, hogy ő kezdettől fogva maga az ős-elv volt, tehát minden alkotás alapja. Azt mondta. „Ha bennem nem hisztek, legalább Mózesben higgyetek, mert ha Mózesben hisztek, akkor bennem is, hiszen Mózes beszélt énrólam”. Ma már láttuk, hogy róla beszélt Mózes, amikor azt hirdette: az én-vagyok szólt hozzám. Az én-vagyok azonban akkor még csak szellemileg volt érzékelhető. Hogy Krisztus látható alakban, látható emberi formában jelent meg az emberek, a világ tekintete előtt, ebben különbözik a Krisztus-evangélium a többi vallás isteni tanításaitól. Mert ez utóbbiaknál a szellemi bölcsesség arra irányult, ami kívül van a Földön, most Krisztus Jézussal olyasvalami érkezett a Földre, ami érzéki jelenségként fogható fel. Mit tekintettek az első tanítványok eszményi bölcsességnek? Nem csupán annak megértését, hogyan élnek a szellem országában a szellemek, hanem azt is, hogyan jelenhetett meg a Földön Krisztus Jézus történelmi személyiségében a legfőbb ok, a legfőbb elv.

Sokkal könnyebb a személyiség isteni voltát tagadni, mint felismerni. Ebben különböznek a kereszténység kezdetének idején elterjedt egyéb tanok attól, amit benső kereszténységnek nevezhetünk, vagyis a gnózis az ezoterikus kereszténységtől. Jóllehet a gnózis elismerte Krisztus isteni voltát, mégsem jutott el addig a nézetig, hogy az Ige hússá lett, és körülöttük lakozott - ahogyan a János-evangélium írója hangoztatja. Az evangélista tehát ezt állítja: Krisztus Jézust nemcsak a láthatatlanság világában láthatjátok és érthetitek meg, hanem itt is, mint Igét, aki megtestesült és közöttünk lakott. Tudnotok kell, hogy ezzel az emberi személyiséggel olyan erő jelent meg a Földön, amely a legtávolabbi jövőig hat, mert valóságos szellemi szeretettel fonja be a Föld felszínét, és ennek a szeretetnek a hatalma mindenben élni és munkálkodni fog, amit a jövendő hoz. Ha az ember átengedi magát ennek az erőnek, belenövekszik a szellemi világba, ahonnét alászállt. Újra felemelkedik odáig, ahová már ma is elérhet a beavatottak tekintete. És az ember leveti magáról az anyagit, az érzékit, amikor ismét belép a szellemi világba.

Ahogy a régi időkben a beavatottak visszatekinthettek a szellemi élet régmúlt, ősi korszakaira, a keresztény módon beavatottak a Krisztus Jézusból kiáradó erőhatások révén azt láthatják meg, mi lesz a mi földi világunkból, ha az emberek a krisztusi szándékot követve tevékenykednek. Ahogyan vissza lehet nézni a korábbi állapotokra, ugyanúgy lehet Krisztus megjelenésének kezdetétől kitekintve ellátni a legtávolabbi jövőig. Azt mondhatjuk: amilyen irányban a tudat változik, olyan irányban változik az érzéki és a szellemi világ viszonya is. A régi beavatás a múltba, az ősi bölcsességbe avatta be az embert, a keresztény beavatás a jövendőről lebbenti fel a fátylat. Kiváltképpen fontos, hogy a beavatás ne csak az ember bölcsességéig, kedélyvilágáig hasson, hanem egészen az akaratáig. Mert az ember csak ezáltal tudja meg, mit kell tennie, hogy célokat tűzhessen ki maga elé. A tekintetét a hétköznapi dolgokra vető ember délutánra, estére, holnap reggelre helyezi céljait, a szellemi ember szellemi elvek alapján tűz célokat maga elé, és azok a távoli jövőből visszahatnak az akaratra, élettel táplálják az ember erőit. Aki így jelöl célt az emberiség számára, arról elmondhatjuk, hogy a kereszténységet a legmagasabb rendű értelemben, az eredeti keresztény elvek alapján ezoterikusán fogta fel. Így értette meg a kereszténységet az, aki az akarat beavatásának hatalmas elvéről írt, aki az Apokalipszist írta. Félreérti az Apokalipszist az, aki nem úgy olvassa, mint nagy ösztönzést a jövendőre, a cselekvésre, a tettre.

Mindaz, amit ma a tekintetünk elé idéztünk, az antropozófiai irányú szellemtudomány alapján érthető meg. Ma csak vázlatos képre volt lehetőség. Aki a szellemtudományon keresztül megérti, mi van az érzéki dolgok mögött, az megértéssel tekint mindarra, amit az evangéliumok hirdetnek, amiről az apokaliptikus mű szól. És minél tovább, minél mélyebbre hatolunk az érzékfeletti világban, annál alaposabban értjük a kereszténység ősi iratait. Mert aki a szellemi tekintet erejével szemléli őket, olyan erővel, amely az antropozófia segítségével szerezhető meg, az megnövekedni látja fényüket, igazságtartalmukat, jelentésüket. Igaz az, hogy a legegyszerűbb lélek is megsejtheti, milyen igazságokat rejt a kereszténység. A tudat azonban nem mindig elégszik meg a sejtéssel, magasabbra fejlődhet, és akkor megismerésre, megértésre törekszik. De még azután is, hogy a legmagasabb rendű bölcsességhez emelkedett, még akkor is nagy titkokat fog magában rejteni a kereszténység. Ezért, egyaránt sokat jelent mind a legegyszerűbb lélek, mind a legjobban kifejlődött intelligencia számára. A beavatott mindent képekben szemlél. A naiv tudat megsejtheti, milyen igazságok vannak a kereszténységben, de az ember megismerésre vágyik, nem pedig hitre, és a kereszténység később sem fogja kielégítetlenül hagyni. Ha szellemtudomány vet fényt az evangéliumokra, teljesülnek a megismerésre törekvő ember vágyai. Ezért a szellemtudomány foglalja majd el a régi nagy filozófiák helyét. És igazolni fogja Hegelnek az előadás kezdetén idézett szép mondását: A legmélyebb gondolat Krisztus Jézus alakjával, a történelmi és a külső alakkal van kapcsolatban, és a tudat bármely szintjén megérthető az - ez a nagy a kereszténységben -, ami benne külsőséges. Ugyanakkor a kereszténység a legmélyebbre törekvő bölcsesség számára kihívást jelent. A képzettség bármely fokán meg lehet érteni, de ugyanakkor a legmagasabbra törnek a követelményei.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként