Aki a tegnapi fejtegetéseinket érzelmeivel is követte, bizonytalanságot, szorongást érezhet, aggódás töltheti el a jövőbeli emberiség sorsa iránt. Tegnap a lelkünk elé vetítettük a jövendő képét, és a kép egyik felét hatalmasnak, lenyűgözőnek láttuk, olyannak, ami tele van boldogsággal. Itt annak az embernek a jövőbeli alakja tűnik fel, aki megértette, mit kell a jelenkornak megvalósítania a Földön, aki magába fogadta Krisztus szellemét, és ezért lépést tarthatott a fejlődéssel, amelynek folyamán a Föld szükségszerűen válik ismét szellemivé. Gyönyörűséges, boldogító képét látjuk itt annak az embernek, akit hagyományosan „üdvözültnek” nevez az exoterikus kereszténység, vagy nem egészen találó szóval: „kiválasztottnak”. De a nagy ellentétnek is meg kellett jelleme a lelkünkben: látnunk kellett, amint az emberiség másik fele a szakadékba zuhan, az a fele, amely képtelennek bizonyult magába fogadni Krisztus szellemét, és inkább a matériához ragaszkodott, kizárva magát a szellemivé válás jövőbeli folyamatából. Ezek az emberek aztán a szellemivé vált Föld kitaszítja magából, hogy - bizonyos vonatkozásban tőle már távol - elébe menjenek iszonyú végzetüknek. Ha a szakadék felől ránk mered a hétfejű és tízszarvú állat, akit kísértésbe vitt és elragadott a másik szörnyű lény, a kétszarvú Állat, és ez a kép félelemmel és rettegéssel tölt el bennünket, akkor szinte önkéntelenül adódik a kérdés: nem kegyetlen és oktalan-e a gondviselés, hogy oly sok embert vezet iszonyú sorsa felé, oly sok embert kárhoztat a gonosz mélységeibe?
A következő kérdés pedig így hangzik: egy bölcs gondviselésnek kezdettől fogva nem arra kellett volna-e törekednie, hogy elhárítsa ezt a szörnyű sorsot?
Első pillantásra túlságosan elvont, túlságosan elvi színezetű lehet a válasz, de aki érzékelni tudja ezt az elvi jelleget, annak számára tulajdonképpen már elég sokat mond az, hogy végtelenül bölcs a gondviselés, hogy ezt a szörnyű sorsot, mint lehetőséget az emberiség elé állította. Mert ha lehetetlen volna, hogy az ember a gonosz mélységeibe rohanjon, lehetetlen és elérhetetlen volna az is, aminek az egyik oldalát szeretetnek, a másik oldalát szabadságnak nevezzük. Mert a szeretet és a szabadság fogalma az okkultisták számára elválaszthatatlan egymástól. A szabadság is lehetetlenség, a szeretet is lehetetlenség az ember számára, ha nem lehetséges az elbukás. Ha az embernek nincs lehetősége, hogy szabad elhatározásból válasszon a jó és a rossz között, akkor olyan lény, akit pórázon vezetnek egy szükségképpen elérendő jóhoz, hiszen képtelen arra, hogy a maga független és tiszta akarata szerint, a szabadságtól született szeretetnek engedelmeskedve válassza a jót. Akinek tilalmas volna a kétszarvú Szörnyeteg követése, az nem tudná önzetlen szeretettel követni Istent. A bölcs gondviselés szándéka szerint adatott meg a bolygórendszereken keresztül fejlődő emberiség számára a szabadság lehetősége; és a szabadság lehetősége nem volt megadható más feltételekkel, minthogy az embernek szabad választása legyen a jó és a rossz között.
Ez azonban, mint mondani szokták, nem több mint száraz elmélet, és az emberek nagyon lassan közelednek ahhoz, hogy az ilyesmit ne csupán szavakba foglalják, és ne csupán az elvi magyarázatot tekintsék meggyőzőnek egy-egy alkalmas pillanatban, hanem az érzésvilágukat is megnyissák előtte. A mai ember ritkán alkot ilyen gondolatot: köszönöm neked, bölcs gondviselés, hogy megengedted, hogy hozzád ne csak egy számodra is kényszeredetett, hanem a szívemből szabadon áradó szeretettel közeledjem, köszönöm, hogy nem kényszerítesz arra, hogy szeresselek, hanem rám bíztad a választást, követlek-e majd. Az embernek ilyen érzéseket kellene ébresztenie magában, hogy valóban megérezhesse az elvi magyarázat lényegét.
De a világ tisztánlátó megfigyelése révén másféle vigasz, jobban mondva másféle megnyugvás is szerezhető. Tegnap már érintettem, hogy csak azok számára majdnem megváltozhatatlan a szakadék felé vezető út, akiket valamilyen módon már eddig is behálózott a kétszarvú Állat, a fekete mágia művészetének nagy kísértője. De akik ma a fekete mágia rabjai, egy ízben még azok számára is kínál lehetőséget a jövendő, hogy megtérjenek. Azok számára viszont - és egyelőre ilyen a legtöbb ember -, akik egyáltalán nem kerülnek olyan helyzetbe, hogy elbukhatnának a fekete mágia mesterkedései miatt, a mindenkinek mindenki elleni háborúját követő időben valóban elérkezik az alkalom a végső gonosz iránti bizonyos hajlandóság kifejlesztésére. A jövőben azonban, sokkal nagyobb lesz a lehetőség utat változtatni, és a jó felé fordulni, mint a gonoszt feltétel nélkül kényszerűen követni.
Az előadásokból kitűnt, hogy a spirituális világnézetet valló embereknek, akik átvészelik a nagy háborút, és a hatodik korszakba lépnek - amelyet a pecsétek felbontása ábrázol -, mint kis seregnek, lehetőségük lesz, hogy elfogadják a Krisztus-princípiumot. Ők veszik fel a filadefiai gyülekezettel jelképezett időben kifejlődött szellemi tényezőket, és ezért a következő időkben úgy élnek majd, hogy erős lesz bennük a hajlam a szellemivé válás iránt. Akik ma a spirituális szemlélethez vonzódnak, hatalmas erőkkel gazdagodnak, hogy majdan utat nyithassanak fölfelé. Nem szabad szem elől tévesztenünk, mennyire fontos, hogy eddig már jó néhány ember felfigyelt az úgynevezett antropozófiai világnézet szavaira, hiszen az antropozófia hozta el az emberiség számára a tudatos spirituális élet első kezdeményeit. Korábban ugyanis ez nem volt tudatos. Fontos, hogy az emberiség egy része már tudatos képességet szerez a felfelé vezető úthoz.
És annak következtében, hogy kiválik egy kis csapat, és megalkotja a nagy testvériséget, amely fennmarad a hét pecsét korszakáig, és még annál is tovább, a többi ember is, akinél ma még süket fülekre talál az antropozófiai világnézet, jó tanácsot, segítséget kap. Mert a jelenkori lelkeknek még sok megtestesülésen kell keresztülmenniük a mindenkinek mindenki elleni háborújáig, és aztán ugyancsak sok megtestesülésen a nagy háború utáni döntő időpontig. És azután a pecsétek időszakában is sok átalakuláson megyünk keresztül, és az embereknek eközben sokszor lesz alkalmuk, hogy megnyissák szívüket a spirituális világnézet számára, amelyet ma az antropozófiai mozgalom terjeszt a világban. Egyre gyakrabban nyílik majd lehetőség erre, és ne gondoljuk, hogy a jövő lehetőségei mind csak olyanok lesznek, mint a maiak. Mert az a forma és mód, ahogyan az embereknek ma a spirituális világnézetet hirdetjük, még nagyon-nagyon zsenge. És ha egy mai ember akár úgy szólna, hogy hangjában közvetlenül a szellem tüze zengene, a hangja mégis nagyon gyenge lenne ahhoz képest, ahogyan majd egy későbbi, tökéletesebb testből fog beszélni a felebarátaihoz, a spirituális mozgalomhoz szólítva őket. Ha az emberiség az elkövetkező időben egyre feljebb és feljebb emelkedik a fejlődésében, új eszközök és új lehetőségek adódnak, hogy a spirituális világszemlélet elhatolhasson a szívekig. Ma a leglángolóbb szó is jelentéktelen és gyenge a jövőbeli szavakhoz képest, mert ha most egy lélek olyan testben él, hogy nem dobog a szíve a spirituális világnézetért, a jövőben nem zárkózhat el a hívó szó elől.
A spirituális mozgalom még csak a kezdeteinél tart, de egyre inkább ki fog szélesedni, és valóban megátalkodottnak és ridegnek kell lennie annak, aki megkeményíti a lelkét és szívét a jövendőbeli nagy hatások előtt. Ha olyan testben él a lélek, amelyben a szív az antropozófiai világnézetért dobog, akkor mindazzal, amit megtud és átérez, előkészíti magát egy új megtestesülésre, új testében pedig olyan erőkkel fog rendelkezni, hogy segíteni tud felebarátainak, akiknek addig nem volt alkalmuk rá, hogy szívük ugyanazért dobogjon, mint az övé. Mi csupán az előkészítők előkészítői vagyunk, többek még nem. Ma még parányi a láng a spirituális mozgalom, de hatalmas tűzzé fog növekedni.
Ha ezt a képet nézzük a lelkünkben, és mélyen átérezzük jelentését, új érzelmek támadnak bennünk, és a megismerés új távlatait látjuk. Ma az emberek egy bizonyos módon tudatosan vagy tudattalanul eshetnek a fekete mágia bűnébe. Akik ma nem tesznek mást, mint élik az életüket, akiknek a szívéig nem hatolt el a spirituális világszemlélet, akik a mindennapok elálmosító melegében élnek, és azt mondják: hagyjatok engem békén, képzelgő antropozófusok - azokat a legkisebb mértékben sem fenyegeti veszély, hogy a fekete mágia foglyai lesznek. Ők csupán elszalasztják a lehetőséget, hogy egyszer majd segítsenek a felebarátaiknak, amikor azok a spirituális életért szomjaznak. Önmaguk számára viszont nem túl nagy a veszteség. Akik azonban közeledni kezdenek a spirituális élethez, de helytelen módon, tulajdonképpen annak a legelső kezdeményeit, legelső képességeit fogadják magukba, ami fekete mágiának nevezhető. Habár nagyon kevesen vannak, akik szörnyű módon már most is elkötelezettjei a fekete mágiának, az emberiségnek erről az utálatos mesterségről mégis beszélnünk kell.
A legjobban úgy érthető meg, mi itt a lényeges, ha csak jelzésszerűen is, de érzékeltetem, hogyan történik a fekete mágia rendszeres művelése. Ennek alapján nyilvánvalóvá válik, hogy bárki sorra vehet minden embert, akit közelről vagy távolról ismer, és egyet sem talál közöttük, akiről feltételezhetné, hogy vonzódik ehhez a mesterséghez. Minden egyéb tulajdonképpen nem más, mint sekélyes dilettantizmus, amit a következő időszakok nagyon könnyen megsemmisíthetnek. Mégsem jó dolog azonban, hogy korunkban némelykor olyan dolgokat magasztalnak egyes emberek kedvéért, amelyek bizonyos formában már fekete mágiához is vezethetnek. Az is rossz, hogy terjednek bizonyos nézetek, amelyeknek ugyan közvetlenül nincs közük a fekete mágiához, de van valamiféle kísértő hatásuk. Olyan nézetekre gondolok, amelyek bizonyos körökben ma az egész világot uralják, és kiváltképpen materialista gondolatokban gyökereznek. Ezek az eszmék, bár nem éppen veszélytelenek, de az ember kigyógyítható belőlük a következő korszakokban.
Az ember csak akkor lép a mélységhez vezető veszedelmes útra, ha kezdi megtanulni a fekete mágia ábécéjét. Ennek az ábécének az a lényege, hogy az ember egy fekete mágus tanítványaként gyakorlatot szerez abban, hogyan lehet teljesen tudatosan megölni egy élőt, hogyan lehet az élőnek - miközben megöli - minél több fájdalmat okozni, és a fájdalomkeltés közben hogyan kell bizonyos kielégülést érezni. Egy élőlénybe döfni vagy belevágni azzal a céllal, hogy az okozott fájdalom gyönyört keltsen: ez a fekete mágia ábécéje. Ami túlmegy ezen, az most nem mondható el. De már ez is eléggé iszonyatos, hogy a fekete mágiában a tanítványnak élő húsba kell vágnia és döfnie, és nem úgy, ahogyan azt az élve boncolók szokták. Bár ez is gonosz dolog, de az élveboncolás következménye mégiscsak megszűnik az élve boncolóban, amikor az a kamalokában ugyanazokat a kínokat szenvedi el, mint az áldozatai, és ezért a jövőre nézve valamiféle kiegyenlítődés jön létre. A fekete mágia tanítványánál ez úgy történik, hogy amit tesz, azt bizonyos szakszerűséggel teszi, és általa kielégülést érez. A kezdő így lép a fekete mágia tévútjára. Így jön létre a lehetőség, hogy egyre közelebb jusson a kétszarvú Állathoz.
Azt a lényt, akit kétszarvú Állatként ábrázoltunk, feltétlenül úgy kell elképzelnünk, hogy egészen más természetű lény, mint az ember. Idegen világperiódusból származik, onnan szerezte hajlamait, és mélységesen boldoggá teszi, ha olyan lényekkel találkozik, akik - ezekből lesznek a jövő gonosz lényei - megtagadják mindannak befogadását, ami jó a Földből árad. Ő semmit sem kaphatott a Földtől, látta, mint halad előre a Föld-fejlődés, de jól tudja, hogy nem fejlődött együtt a Földdel, ezért nem lehetséges, hogy a földi létezésből bármi is az övé lehessen. Mert csak akkor kaphatott volna valamit a Földtől, ha egy meghatározott pillanatban magához ragadhatta volna az uralmat rajta, mégpedig akkor, amikor a Krisztus-princípium aláereszkedett a Földre. Ha a Krisztus-princípiumot mindjárt csírájában elfojthatta volna, és magát Krisztust legyőzhette volna, akkor nem lett volna többé akadálya, hogy a Föld mindenestől az övé legyen. Ez azonban nem történt meg, és neki most már a maradékkal kell megelégednie, azokkal az emberekkel, akikben nem támad vonzalom a Krisztus-princípium iránt, és a matéria foglyai maradnak: ők alkotják majd Szorát seregét.
Hogy megértsük, mit jelent ehhez a sereghez tartozni, tisztáznunk kell két fogalmat, ami bizonyos vonatkozásban azután kulcsként szolgálhat az Apokalipszis egyes fejezeteihez. Tisztáznunk kell az „első halál” és a „második halál” fogalmát. Mi az emberiség első halála, és mi a második halál? Pontos képet kell alkotnunk azokról a fogalmakról, amelyekhez az Apokalipszis szerzője hozzákapcsolta a két lefejezést. Hogy megtehessük, idézzük fel még egyszer lelkünkben az emberi lét elemi igazságait.
Nézzük meg: általában milyen egy mai ember? Olyan, hogy reggeltől estig a felébredés pillanatától estig, az elalvás pillanatáig négy részből áll: fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből. Azt is tudjuk, hogy földi létezésének idején az ember, mint én, megmunkálja lényének alsó tagjait, és ennek révén, már itt a Földön, az én uralmának ki kell terjednie az asztráltestre. Tudjuk, hogy a Földet a Jupiter váltja fel, az lesz a Föld következő megtestesülése. Az ember a Jupiteren új lényként jelenik meg. A jupiteri embernél az én már átdolgozta az asztráltestet, és ezért, ha most azt mondjuk, hogy a földi embernek, amikor éber állapotban van, fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje van, akkor a jupiteri emberről azt kell mondanunk, hogy fizikai testet, étertestet, asztráltestet és én kapott, de asztráltestét átalakította szellem-énné. A jupiteri ember felsőbb tudati szinten fog élni, és ez a szint a következő módon jellemezhető: a Holdon kialakult homályos képtudat, amely az első időkben a földi tudatállapotban is jelen volt, megismétlődik, de mint tisztánlátó képtudat. És mivel az emberben a Hold-állapottal ellentétben már benne lakik az én, a jupiteri tudatállapot lényegesen felülmúlja a Föld nappali tudatát.
A jupiteri ember tehát, bizonyos tekintetben tisztánlátó lesz egy alsóbb fokon: feltárul előtte a lélekvilág egy része. Környezetének örömét és bánatát képekben fogja érzékelni, az imaginatív tudat képeiben. A jupiteri ember ezért egészen más morális körülmények között fog élni. Képzeljük el, hogy már a Jupiteren élünk, és egy emberi lelket látunk: ennek a léleknek minden fájdalmát és boldogságát a tulajdon lelkünkben, mint képet éljük át. A fájdalmak képe nekünk is fáj, és ameddig a fájdalmat nem távolítottuk el felebarátunk lelkéből, mi sem lehetünk boldogok, mert lehetetlenség lesz eltűrni egymás mellett örömet és bánatot. A szenvedés képeitől a felsőbbrendű tudatú ember maga is szenvedni fog, és a szenvedés mindaddig tart, amíg meg nem szünteti, nem csupán a kínzó képeket, amelyek nem többek, mint a fájdalom kifejeződései, hanem magát a szenvedést is. Sem boldog, sem boldogtalan nem lehet az ember anélkül, hogy más is ugyanaz ne lenne.
Látjuk, hogy az ember a mostani tudatához, az én-tudathoz egy új tudatállapotot fog meghódítani. Ha szeretnénk megérteni, mekkora hordereje lesz ennek a világfejlődésben, akkor még egyszer fel kell idéznünk lelkünkben az alvó ember képét. Amikor az ember alszik, fizikai teste és éterteste az ágyban tartózkodik, az én és az asztráltest eltávozik. Úgy is mondhatjuk - némileg pontatlanul fogalmazva -, hogy éjszaka hűtlenül elhagyjuk fizikai testünket és étertestünket. De éppen annak következtében, hogy éjjel fizikai testünktől és étertestünktől megszabadulunk, és a szellemi világban tartózkodunk, megnyílik számunkra a lehetőség, hogy éppen itt, földi létezésünk idején, énként, alakítóan hassunk asztráltestünkre. Hogyan érvényesül ez a hatás?
Erre szemléletes példa lehet a következő: gondoljunk arra, hogy nappali, éber állapotában egy ember nemcsak dolgozik, nemcsak hivatásának él, hanem ha kis időre is, de átengedi magát egyfajta felsőbbrendű szemlélődésnek, hogy hassanak rá, például azok az impulzusok, amelyeket a János-evangéliumból ezek a szavak idéznek elő: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt.” Gondoljunk arra, hogy ezt az embert teljesen áthatják a János- evangéliumból felidézett hatalmas képek, és ezért állandósul benne a gondolat, hogy időszámításunk kezdetén Palesztinában élt egy lény akit követni szeretne, úgy szeremé kormányozni az életét, a- hogyan azt ez a lény jónak találja, olyan embernek szeremé tudni magát, akinek ez a személyiség az eszményképe.
Nem kell, hogy itt kizárólag a János-evangéliumra gondoljunk. Másban is elmélyedhetünk, hogy felsőbbrendű képekkel töltsük meg a lelkünk. Mert, ha bizonyos szempontból azt kell is mondanunk, hogy a János-evangélium a legnagyobb, amit az emberiség eddig létrehozott, és ebből a műből árad a legerősebb hatás, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy aki alázattal közeledik a Vedanta-bölcsesség tanításaihoz, vagy elmélyed a Bhagavad Gitában, annak is elegendő alkalma lesz a következő megtestesüléseiben - éppen azáltal, amit így vett magához -, hogy a Krisztusimpulzussal találkozzon. Gondoljunk tehát arra, hogy' egy ember felsőbbrendű képekkel és képzetekkel tölti meg lelkét, felsőbbrendű gondolatokkal és érzelmekkel hat az asztráltestére, ennek az lesz a következménye, hogy asztráltestében különféle erők jönnek létre. És amikor éjszaka kilép fizikai és étertestéből, ezek az erők nem tűnnek el az asztráltestből, hanem éppen ellenkezőleg: a János-evangéliumból napközben befogadott képek és érzelmek olyasmit hoztak létre benne, aminek éjszaka óriási a hatása. Így tehát azt mondhatjuk, hogy az ember ma nappali tudatállapotának idején hat az asztráltestére.
Ma csupán a beavatottakban tudatosodik ez a hatás, de a többi ember is részesül ebből a tudatból, ha fokonként végighalad a fejlődés útján. Akik elérik a Föld-fejlődés célját, azoknak olyan lesz az asztráltestük, hogy minden részét teljesen áthatják azok a szellemi tartalmak, amelyeket az én szerzett és érlelt meg. Ez a tudatállapot a Föld-fejlődés célja és gyümölcse, és ezt visszük magunkkal a Jupiter-fejlődéshez. Azt mondhatjuk, hogy a Földfejlődés végéig új képességeket sajátít el az ember, és ez jelképesen az új Jeruzsálem felépítésével ábrázolható. Innen az ember már a Jupiter képvilágába pillant, hiszen kifejlődött benne a szellemén. Ez a célja a Föld-fejlődésnek. Mit kell tehát megvalósítania az embernek a Föld-fejlődés folyamán? Mit kell elérnie, mint elsődleges célt? Az asztráltest átalakítását. Igen, az asztráltest, amely ma minden éjszaka elszakad a fizikai testtől és étertesttől, a jövőben, mint az emberi lény átalakult része jelenik meg. Amit az ember a Földön kap, azt ezért kapja. De mindez nem volna elegendő a fejlődéshez. Mert képzeljük el, mi történne, ha az ember csak azért lépne ki minden éjszaka fizikai testéből és étertestéből, hogy áthassa asztráltestét mindazzal, amit nappal szerzett, de ennek semmilyen hatása nem volna az alsó két tagra, az ember így nem teljesíthetné földi céljait. Kell még történnie valami másnak is: legalább az étertesten mindenképpen meg kell jelennie a befogadott hatások lenyomatának. Okvetlenül szükséges, hogy az étertestre is hasson az, ami az asztráltestre hat.
Az ember azonban még nem képes arra, hogy önmaga hasson étertestére. A Jupiteren, mivel addigra az ember már átalakítja asztráltestét, képes lesz arra, hogy étertestére hasson, de jelenleg még képtelen rá, úgy is mondhatjuk: ma még segítőre van szüksége. A Jupiteren lesz érett arra, hogy étertestén megkezdje a tulajdonképpeni munkát. A Vénuszon pedig már fizikai testén, a legnehezebben megmunkálható részen fog dolgozni. Ma az embernek ki kell lépnie belőlük, éjszaka mindkettőt el kell hagynia, a fizikai testet is és az étertestet is. És hogy az erőhatások elérjék legalább az étertestét, és eközben ő maga is megtanuljon dolgozni rajta, segítségre van szüksége. A segítő, aki kisegít bennünket az étertesten végzendő munkában, nem más, mint maga a Krisztus-lény, aki pedig a fizikai test megmunkálásában segít, azt nevezzük Atyának. De amíg meg nem jön a segítő, hogy az étertest átalakítását elősegítse, addig az ember nem kezdhet munkához fizikai testén: „Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam”. Vagyis, senki sem szerezhet képességet, hogy fizikai testén dolgozzon, ha nem haladt végig az úton a Krisztus-princípiumig. Amikor az ember a Föld-fejlődés céljához érkezik, már nemcsak arra lesz képes, hogy a maga erejével alakítsa át az asztráltestét, hanem arra is, hogy maga munkálkodjon az étertesten. És ezt a Krisztus-princípium életteli, földi jelenlétének köszönheti. Ha ez az élő erő nem egyesült volna a Földdel, nem járta volna át a Föld auráját, akkor ami kialakul az asztráltestben, az nem rajzolhatná bele a képét az étertestbe. Látjuk, hogy aki elfordul, elzárkózik a Krisztus-princípiumtól, megfosztja magát annak lehetőségétől, hogy átdolgozhassa az étertestét, legalábbis annyira, mennyire ez a Föld-fejlődés idején szükséges.
Most tehát másféleképpen jellemezhetjük a két emberfajtát, amely annál inkább kialakul, minél közelebb jutunk a Föld-fejlődés céljához. Lesznek emberek, akik befogadták a Krisztusprincípiumot, általa kialakították asztráltestüket, és Krisztus segített nekik, hogy étertestüket is átalakítsák. És lesznek olyanok, akik nem jutottak el a Krisztus-princípiumhoz, és ezért képtelenek voltak arra, hogy akár egy kicsit is változtassanak étertestükön, hiszen nem találták meg a segítőt, Krisztust.
Tekintsünk most ismét előre, az emberiség jövőjébe. A Föld szellemivé alakul, vagyis az ember teljesen elveszti mindazt, amit most a fizikai létben magához tartozónak érez. Képet alkothatunk arról, mi történik akkor az emberrel, csak azt kell figyelemmel kísérnünk, hogy most általában mi történik vele a halál után. Először is elveszti fizikai testét. A fizikai testnek kell tulajdonítanunk, hogy az embernek vágyai, vonzalmai vannak, amelyek őt hozzákötik a mindennapi élethez. Már többször elmondtuk, mit él át az ember a halál után. Képzeljünk el valakit, aki nagyon kedveli a nyalánkságokat. Az életben kielégítheti vágyait, a halál után nem. A vágy nem szűnik meg, hiszen az nem fizikai, hanem az asztráltestben fészkel. De mert a fizikai eszköz már hiányzik, többé nem elégíthető ki a vágy. Ez az ember letekint a kamalokából a fizikai világra, amelyet elhagyott, és ott mindenek közül főleg azt látja, ami még most is élvezetet okozna neki, de azt is tudja, hogy most már nem élvezheti, hiszen nincs a birtokában a fizikai eszköz. Ilyenkor az ember égő éhséget, szomjúságot érez. És így van ez minden vággyal, ami csak fizikai eszközökkel elégíthető ki, így van minden szenvedéllyel, ami a fizikai világra irányul, és megmarad az emberben a halál után. A halált követően mindig ez történik: az ember látja hogy lehullott róla a fizikai test, de mert visszamaradt belőle valami, az továbbra is a fizikai sík hétköznapi világa felé tereli a figyelmét. És az izzó vágyak időszaka mindaddig tart, amíg az ember meg nem szokja a fizikai lét hiányát.
Gondoljunk most a Föld szellemivé válása előtti utolsó megtestesülésre, majd a fizikai test levetésére. Mindazok, akik ma a Földön élnek, addigra már olyan előrehaladottak lesznek a Krisztus-princípium által, hogy bizonyos szempontból a legutolsó fizikai test levetése már semmi különös gondot nem okoz számukra. De mégis el kell hagyniuk valamit, a szellemivé alakuló Földről mégis el kell tűnnie egyszer s mindenkorra valaminek, ami a földi tárgyak révén örömök forrása volt. Gondoljunk az utolsó halálra, amikor a földi fejlődés folyamán utoljára vetjük le magunkról a fizikai testet. A megtestesülések sorozatát lezáró legutolsó halált nevezi az Apokalipszis első halálnak. Akik befogadták a Krisztus-princípiumot, az utolsó fizikai testet lehulló héjnak látják. Ettől fogva az étertestet érzik fontosnak. A Krisztus segítségével megformált étertest úgy illeszkedik az asztráltesthez, hogy abban már nincs vágy és indulat aziránt, ami lent van a fizikai világban. A szellemivé alakult Földön úgy élnek tovább az emberek, hogy csak azt hozzák magukkal, amit Krisztus segítségével az étertestükbe helyeztek. Harmóniát teremtettek étertestük és asztráltestük között, és ezt az összhangot a Krisztus-princípiummal alkották meg.
Velük szemben állnak azok, akik nem fogadták magukba a Krisztus-princípiumot. Bennük nincs ilyen összhang. Nekik is el kell veszíteniük fizikai testüket, hiszen a szellemivé alakult Földön nem létezhet fizikai test. Mindennek fel kell oldódnia, ami fizikai. A fizikai lét iránti vágy azonban úgy marad vissza, mint megtisztítatlan szellemiség, mint a matériában megkeményedett szellemiség. És visszamarad egy étertest, amelynek nem segített Krisztus, hogy az asztráltesthez illeszkedjék; ez az étertest továbbra is a fizikai testhez akar idomulni. Általa pedig csillapíthatatlan, égő vágyat érez az ember a fizikai-érzéki dolgok iránt: étertestében vágyódik a fizikai életben fontosnak vélt tárgyakra, amelyeket most nélkülöznie kell. A fizikaiság feloldódása utáni első időben tehát egyrészt olyan embereket látunk, akiknek a legalsó tagja, az étertest, harmonikusan összecseng az asztráltesttel, másrészt olyanokat, akiknél az étertest összhang nélkül él, mert vágyakat őriz az iránt, ami a fizikai testtel megsemmisült.
Miután folytatódik a Föld szellemivé válásának folyamata, elérkezik egy olyan fejlődési állapot, hogy étertest többé már nem létezhet. Akik korábban összhangot teremtettek az étertest és az asztráltest között, azok fájdalom nélkül vetik le magukról étertestüket. Ezután az asztráltestben élnek, amelyet egészen megtöltött Krisztus, és fejlődési szükségszerűségnek érzik, hogy étertestüktől meg kell válniuk. És azt is érzik, hogy már ők maguk is képesek újra felépíteni étertestüket, hiszen magukba fogadták Krisztust. Akik viszont vágyakat őriznek az iránt, ami megsemmisült, ugyancsak elvesztik étertestüket, amikor minden asztrálissá alakul. De ezt elveszik, elszakítják tőlük, és ezt úgy érzik, úgy élik át, mint másodszori elmúlást, mint „második halált”. A második halál észrevétlenül suhan el azok felett, akik a Krisztus-princípium által összhangot teremtettek étertestük és asztráltestük között. Rajtuk nincs hatalma a második halálnak. A többiek azonban minden alkalommal, amikor más asztrális alakot öltenek, elszenvedik a második halált. Az emberiség ezután olyan állapothoz érkezik, hogy akik elérték a fejlődés célját, asztráltestüket egészen megtöltötték Krisztussal. Éretté váltak, hogy életüket a Jupiteren folytassák, és ők már itt a Földön felvázolhatják a Jupiter-fejlődés tervét. Ezt a tervet új Jeruzsálemnek nevezzük. Akik megrajzolják, új mennyben és új földön fognak élni: a Jupiteren.
Az új Jupitert külön bolygó gyanánt fogják követni együttesen mindazok, akik ki lettek zárva a szellemi életből, és elszenvedték a második halált. Nekik már nincs lehetőségük, hogy elérjék a Jupiter-állapotot. Egyrészt olyan embereket látunk tehát, akik elérték a Jupiter-tudatot, megkapták a manaszt, másrészt olyanokat, akik csak a Jupiteren szerzik meg a földi én-tudatot, tehát úgy léteznek ott, ahogy az ember a maga négy tagjával itt a Földön. Csakhogy egy ilyen négytagú ember csupán a Földön fejlődhet helyesen, mert itt található a megfelelő környezet, a megfelelő talaj, levegő, felhőzet, növényzet és ásványvilág ahhoz, hogy kifejlessze azt, amit a négy tagján belül ki kell fejlesztenie. A Jupiternek más lesz a felépítése: új Föld lesz. Más lesz a talaj, a levegő, a víz, minden élőlény más lesz. A földi tudatállapotot ott elérő lényeknek nem lesz lehetőségük, hogy szabályszerű földi életet éljenek, ők ott csak a fejlődésben visszamaradt lények lehetnek.
De ismét történik valami, ami megnyugvással tölthet el bennünket. A Jupiteren is adódik egy utolsó lehetőség: az előrehaladottakban kibontakozott erő felzárkózáshoz segítheti az elmaradottakat, vagyis újra lesznek, akik az eltévelyedésből jó útra térhetnek. Csak a Vénusz-megtestesülés időszakában lesz esedékes a legeslegvégső, ezután már megmásíthatatlan döntés. Ha ismét végiggondoljuk, amiről mostanában oly sokat beszéltünk, a fejlődést mindjárt más színben fogjuk látni. Nincs, és nem is lehet okunk sem szomorúságra, sem szorongásra, mert nekünk csak egyre kell törekednünk: mindent meg kell tennünk, ami szükséges, hogy beteljesedjék a Föld missziója.
Ha mindezt megfelelően lelkünk elé tártuk, áttekinthetjük az ember jövőbeli hatalmas képét, és megsejthetjük, mi élt az Apokalipszis szerzőjének megvilágosodott lelkében, amikor megírta azt, amit ebben a fejtegetésben dadogva megkísérlünk feltárni. A szerző minden szavának, az írás minden kifejezésének jelentősége van. Csak tudnunk kell, hogyan értsük. Tegnapi fejtegetéseink alapján már tudjuk, mi az összefüggés a 666-os szám és a kétszarvú állat között, de itt fel kell figyelnünk egy sajátságos kifejezésre: „Itt helye van a bölcsességnek! Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az”. Ez itt nyilvánvaló ellentmondás, egyike a sok ellentmondásnak, ami minden okkult írásban és közlésben előfordul. Bizonyosnak tekinthetjük ugyanis, hogy egy egyszerű és gördülékeny közlésnek, amelyet az átlagember hétköznapi értelme ellentmondástól mentesnek minősít, nem lehet okkult alapja.
Ami a világban történik, az nem olyan egyszerű, nem olyan közhelyes, hogy az emberi értelem, a közönséges intelligencia ellentmondástól mentesnek erezhetné. De ha feltárjuk a nagy közlések mélységeit, elenyésznek az ellentmondások. Aki megfigyel egy növényt a gyökértől a termésig, megfigyeli, hogyan alakul át a zöld levél sziromlevéllé, a sziromlevél porzóvá, és így tovább, az ezt mondhatná: itt ellentmondásos képződményeket látok, hiszen a sziromlevél ellentmond a zöld levélnek. Aki azonban mélyebbre lát a felszínnél, észreveheti az egységet, az egységet az ellentmondás mélyén. Így van mindennel, amit a világból az értelem tapasztal. Éppen a legnagyobb bölcsességekben tapasztalhatók ellentmondások. Ezért ne rendüljünk meg, ha az Apokalipszisben látszólagos ellentmondásra bukkanunk: „Akinek van értelme, számítsa ki a fenevad számát, mert egy embernek a száma az”.
Gondoljuk végig még egyszer, hogyan kerülhet az ember olyan helyzetbe, hogy elcsábítsa a kétszarvú állat. Rámutattunk, hogy az atlantiszi időszak közepe óta az ember szinte átaludta a magasabb szellemi fejlődést. A jelenkor alvási időszak. Alvásra azonban szükség van. Ha nem aludtunk volna el, nem kaptuk volna meg azt, amit mai szóhasználattal értelemnek nevezünk. A mostani korszak előtt az emberből még hiányzott az értelem: cselekedeteit más impulzusok irányították. Képek indítékai alapján cselekedett, anélkül, hogy előzetesen megfontolta volna. A tisztánlátás ősi képességét azután elvesztette, illetőleg az értelmet kapta cserébe, ezzel pedig aláereszkedett a matériába. A szellemi világot fátyol takarja azóta, hogy az ember értelmet kapott. Ez pedig nagy akadály a spirituális fejlődés számára.
Az embert végül is nem tarthatja vissza más, hogy a Krisztusprincípium felé törekedjen, mint az elcsábított értelem, az elcsábított intelligencia. És akik nem tudnak ellenszegülni a kétszarvú állat csábításainak, és később visszatekintenének az útjukra, azok arra a kérdésre, hogy mi okozta vesztüket, így felelnének: habár a gonosz hajlamok csak később alakultak ki bennünk, ami a Krisztus-princípiumot már kezdetben elhomályosította előttünk, az az értelem volt. - Igen, akinek van értelme, fontolja meg az Állat számát! Mert éppen azáltal, hogy az ember emberré lett, vagyis megkapta az én-értelmet, ezáltal tudja őt tévútra vezetni az Állat, a 666. Mert az Állat száma egyúttal egy ember száma is. És hogy egy ember száma is, ezt senki más nem láthatja be, csak az, akinek van értelme. Annak az embernek a száma ez, aki az értelem útján tévutakra kerül. Ilyen igazságokat rejthet egy sajátságos kifejezés.
Láthatjuk, hogy az Apokalipszis szerzője sok mindennel ajándékoz meg minket, ha egyes utalásait, amelyeket végigkutattunk, a lelkünkbe fogadjuk. Sokat kapunk tőle, amit antropozófiai igazságnak nevezhetünk. És megadja, amit megígér. Elvezet az eljövendő dolgok látásához, a világot kormányzó lények és hatalmasságok megpillantásához, elvezet előbb ahhoz a szellemhez, akit az első pecsétkép ábrázol, majd ahhoz az Alakhoz, akit az utolsó pecsétkép jelöl. Innen is láthatjuk, hogy a tisztánlátó tekintet számára hogyan mutatkozik meg az új Jeruzsálem törvényszerűsége. Így látja ezt a látnok. Így fogalmazódik meg számára az új Jeruzsálem törvényszerűsége. Láthatjuk az utolsó oszlopfőn, hogy az új Jeruzsálem egy kocka képében ábrázolható. Túlságosan messzire vezetne, ha el akarnánk mondani mindazt, amit az utolsó pecsétképen látunk (lásd a 7. pecsétképet).
Most pedig azzal kell foglalkoznunk, hogy egyáltalán miféle célra készült az Apokalipszis. Persze, nagyon sokáig kellene beszélnem, ha részletesen ki akarnám fejteni, miért írták meg. Jó lenne azonban, ha úgy térnénk haza, hogy gazdagabbak lettünk egy Apokalipszisről szóló magyarázattal. Az Apokalipszis szerzője azt mondja, eljön majd az idő, amikor az emberi tudat már valóban egy olyan felsőbb szintre fejlődött, hogy az emberek megláthatják a világot környező lényeket, azokat, akiket a Bárány képe, az égő karddal megjelenő Emberfia képe jelenít meg. Hangok utalnak erre, hangok, amelyek megnyugvást hoznak. Az Apokalipszis írója, a nagy látnok tudja, hogy a régi időkben az emberek homályos szellemi látással rendelkeztek. Erről mi is beszéltünk, elmondtuk, hogy egykor az emberek részesei voltak az isteni-szellemi világnak, és azt úgy érzékelték, mint önmagukat. De ki vesztette el ezt a látnoki képességet? Ezt a fontos kérdést fel kel tennünk. Ahogy már láttuk, tulajdonképpen azok az emberek vesztették el, akik akkor léptek a fizikai síkra, a fizikai létbe, amikor az atlantiszi időszak második fele megkezdődött. Az emberek szilárd képződményeket, határozott körvonalú tárgyakat észleltek maguk körül. Eltűnt a régi tisztánlátás, az ember öntudatot kapott. A szellemi világ bezárult. Azok a képződmények, amelyek korábban, mint valami ködtenger töltötték meg a levegőt, eltűntek, a levegő tiszta lett, a szárazföld tágas. Az ember a végeláthatatlan földre lépett. Ez viszonylag későn következett be, akkor, amikor az ember hozzájutott mostani értelméhez, mostani öntudatához.
És most emlékezzünk vissza, mit mondtunk erről a Földről. Emlékezzünk vissza, hogyan idéztük fel lelkünkben a Golgotai történést. Ha távolról valaki tisztánlátó szemmel figyelte volna a Földet, abban a pillanatban, amikor a Megváltó sebeiből kicsordult a vér, azt látta volna, hogy a Föld teljes asztrális aurája megváltozik. Ekkor hatotta át a Földet a krisztusi erő. A történés közvetlen következménye az is, hogy a Föld egyszer majd ismét egyesülhet a Nappal. A Krisztustól kapott erő növekedni fog. Étertestünket ez az erő fogja megóvni a második haláltól. Krisztus egyre inkább a Föld szellemévé válik, és aki igazi keresztény, az megérti a következő szavakat: „Aki az én kenyeremet eszi, lábbal tapos engem”. Mert tudja, hogy a Föld teste Krisztus teste is. A Föld, mint égitest, Krisztusnak is teste, de még nem egészen. Amikor Krisztus egészen a Föld szellemévé válik, teljesen egyesülni fog a Földdel. És amikor aztán a Föld a Nappal egyesül, Krisztus, a nagy Földszellem újra Napszellem lesz.
A Föld teste Krisztus teste lesz. Az embernek meg kell művelnie a Föld-testet. Ez úgy kezdődött, hogy a földre lépett, és erőit a földre irányította. Minden hagyományban nyoma van ennek, csak kevés figyelmet szentelnek neki, mivel alig értik. Megőrizte, például a perzsa hagyomány, hogy amikor az emberek elhagyták az ősi tisztánlátást, olyan lények lettek, akik a földet böködik. Míg az emberek olyan korszakban élnek, hogy böködik, vagyis művelik a földet, tehát az elmondottak szerint Krisztus testébe döfnek, mindaddig nem láthatják tisztánlátó tekintettel a kormányzó erőket, és legfőképpen nem láthatják szemtől szemben Krisztust. De az Apokalipszis írója megjelöli azt az időpontot, amikor már nemcsak a korszak tisztánlátói szemlélhetik a szellemi világot, hanem a többi ember is. Ekkor az emberiség ismét felemelkedik arra a szintre, ahonnan mindenki megláthatja magát a Krisztus-lényt. Mindenki látni fogja őt, azok is, akik keresztüldöfték, tehát akik a fejlődés egy bizonyos időszakában a föld megművelésével, a föld átdöfésével foglalkoztak, azok is látni fogják Krisztust. Az előbbi és a hozzá hasonló szavak, ha megtanuljuk kifejteni az értelmüket, mélyen bevezetnek bennünket a misztériumok nyelvezetébe, és így az Apokalipszis világába is.
Mit akart tehát elmondani, mit akart ábrázolni az Apokalipszis szerzője? A kérdésre azzal válaszolunk, hogy röviden felvázoljuk, honnan származik az Apokalipszis. Hol találkozunk először mindazzal, amit ez az írás tartalmaz? Visszamehetünk a régi görög misztériumokhoz, az orfikus vagy az eleuziszi misztériumokhoz, visszamehetünk az egyiptomiakhoz, a kaldeaiakhoz, a perzsákhoz és az ó-indiaiakhoz, mindenütt megtaláljuk az Apokalipszist. Mindenütt jelen van, mindenütt jelen volt. Nem volt ugyan leírva, de a papok között nemzedékről nemzedékre öröklődött, és beavatottak nemzedékei gondozták, amikor még olyan életerős volt az emlékezet, hogy terjedelmes ismeretanyagot is épségben megőrizhetett. Az emlékezet még sokkal későbbi időkben is lényegesen jobb volt, mint korunkban, gondoljunk csak az Iliász énekeseire, akik vándorútra keltek, és mindenütt előadták az emlékezetükben őrzött hosszú énekeket. Aránylag nem sok idő telt el azóta, hogy az emlékezet ennyire visszafejlődött. A misztériumokban nem jegyezték fel az ismereteket, hanem a beavatottak generációról generációra hagyományozták.
Mi volt az Apokalipszis szerepe? Instrukció volt azok számára, akik a tanítványokat előkészítették a beavatásra. Régen úgy történt a beavatás, hogy az embert kiemelték fizikai testéből, és az, mint holttest maradt vissza. De amikor kiemelték, a beavató főpap hatására és saját éterteste révén megláthatta a beavatandó, hogy később a Krisztus-impulzus következtében mit tapasztalhat szellemi látással úgy, hogy közben fizikai testében tartózkodik. A régi beavatottak közül egyeseket, mint prófétákat ismerünk: ők mutattak fel Krisztusra. Ők mutattak fel Krisztusra, mert ők már tudtak róla: az akkori Apokalipszis úgy ábrázolta Krisztust, mint aki a jövőben jelenik meg. A Golgotaihoz fogható esemény addig még sehol sem játszódott le: még sohasem történt meg, hogy egy ember az egész beavatási drámát a fizikai testében és a történelem nyilvánossága előtt élte volna át.
Hogyan volt akkor lehetséges, hogy bárki is megértse a Golgotai történést? A beavatottaknak módjuk volt arra - testen kívüli állapotban hogy bizonyos mértékig felfogják. Magasabb rendű tudatállapotban előre látták, ami majd végbemegy a Golgotán. Különben sok ezren lehettek volna tanúi, de a nagy esemény lényegét senki sem fogta volna fel. Mert mi lett volna az számukra? Egy közönséges elítélt kivégzése! Csak annak volt lehetősége, hogy megértse, hogy valójában mi történt a Golgotán, aki ismerte a misztériumok közléseit. Így szólhatott a beavató főpap a tanítványhoz: akit a próféták megjövendöltek, és akit három és fél nap alatt megmutattunk neked, azt te magad is megértheted, ha az eszközt megkapod hozzá a misztériumból.
Az Apokalipszis írója megismerkedett a misztériumi szájhagyománnyal, és ezt gondolta: ha teljesen eggyé válók mindazzal, ami megtudható és tapasztalható a misztériumokban, akkor megjelenik előttem Krisztus. Így bár maga az Apokalipszis nem új, az egyszeri Golgotai történésre való alkalmazása mégiscsak az. És ez a lényeges: János Apokalipszise segítséget nyújtott és lehetőséget teremtett azoknak, akiknek volt fülük a hallásra, hogy lépésről lépésre haladva egyre közelebb jussanak a Golgotai történés igazi megértéséhez. Ez volt a szerző szándéka. Az Apokalipszis ősi misztériumokból származik: ősrégi szent könyve az emberiségnek. Ezért csak külsőleg ajándékozhatta az emberiségnek az a tanítvány, akit az Úr szeretett, és akire azt a feladatot bízta, hogy hirdesse az ő igazi alakját. Neki maradnia kell, amíg megérkezik Krisztus, hogy akiknek megvilágosodik a tudatuk, megérthessék. Ő a Golgotai történés nagy hirdetője. Ő adott eszközt az emberiségnek, hogy valóban megértse a nagy esemény lényegét.
Az Apokalipszis elején ezt olvashatjuk - megkíséreltem úgy lefordítani az első szavakat, ahogy kellene, hogy a fordítás hiteles legyen -: „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet az Isten adott szolgájának, hogy röviden megjelenítse a szükség- szerű dolgokat, amelyeknek meg kell történniük. Ezt jelekbe foglalta és elküldte angyalával szolgájának, Jánosnak, aki a híradást szavakba öntötte”. - Röviden megjelenítse... Mit jelent ez? Ugyanazt, mintha ezt mondaná: ha részletesen ábrázolnám, ami mostantól a Föld-fejlődés végéig történik, sokat, nagyon sokat kellene leírnom. Minderről csak röviden, vázlatosan fogok szólni. - A fordítók, akik nem tudtak elhatolni az Apokalipszis szelleméig, ezt így fordították: „..hogy megjelenítse a szükségszerű dolgokat, amelyeknek rövidesen meg kell történniük”. Mert úgy vélekedtek, hogy amit az írás ábrázol, az rövidesen lejátszódik. Holott a helyes fordítás szerint arról van szó, hogy az ábrázolás, a megjelenítés lesz rövid. Az eredeti szöveg szóhasználata egyébként olyan, hogy helyesnek minősíthető az a fordítás, amelyet az „Okkult pecsétek és oszlopok” bevezetőjében közöltem.
Fejtegetéseink során sok mindent elmondtam részben arról, mit tudunk az emberi nem egyik legősibb, szent írásművéről, részben arról, milyen titkokat közölt az Úr az emberiséggel annak a tanítványnak a közvetítésével, akit szeretett. Eközben talán mindannyian megsejtettük, milyen mély értelmű ez a könyv, mennyi bölcsességet rejt magában, és olykor talán el is szomorodtunk, hogy némely dolog milyen nehezen érthető. Most, hogy fejtegetéseink végéhez érkeztünk, szeretnék még megjegyezni valamit. Mindazt, amit elmondhattam, az Apokalipszis írójának a szándékait híven követve mondtam el, és úgy, ahogyan azt azokban az iskolákban tanították, amelyek mindig tiszteletben tartották az eredeti szándékot. De ez még nem minden, hanem jóval kevesebb, mint ami elmondható lenne, ha a mostaninál még mélyebbre hatolnánk az Apokalipszis igazságaiban és alapjaiban. És hogyha igazán mélyre hatolnánk, akkor mindaz, amit itt elmondtam, gyenge, felületes ismertetésnek látszhatna.
Másképpen azonban nem megy. Először csak felületes ismertetés adható. Ez elkerülhetetlen. Először mindig az elemi dolgokat kell sorra venni, és ha már mutatkozik némi eredmény, akkor következhet a nehezebbje. És nagyon-nagyon sokat találhatunk közvetlenül a felület alatt: van, amit csak könnyű lepel borít. Aki tovább halad ezen az úton - hiszen azzal, hogy figyelmét János Apokalipszisének megértésére fordította, már megtett egy bizonyos útszakaszt -, az fokozatosan el fog jutni a szellemi élet mélységeihez. Olyan ismeretekhez fog eljutni, amelyekről ma még lehetetlen beszélni, hiszen nincs, akiben ma tudatosodhatnának, nincs fül, amely ma meghallgatná őket. Először elő kell készíteni a füleket, éspedig olyan tanulmányokkal, mint amelyeknek most a végére értünk. Lassanként aztán mindenütt lesz fül, amely képes meghallani az Apokalipszis forrásából születő igét.
Aki az előadások hallgatói közül úgy érzi, hogy az elmúlt napokban valamivel gazdagabb lett, jó, ha tudja, hogy csak a dolgok felületéről kapott egyet s mást, és azt is csak megjegyzések formájában. De talán impulzust is kapott, ösztönzést, hogy egyre mélyebben megismerje, amit ezek az előadások csupán megsejtetni tudtak. Ha én most mindent elmondanék, ami kizárólag csak a felületről mondható, akkor is sok-sok héten át kellene beszélnem. Előadásaimmal arra törekedtem, hogy ösztönzést adjak, és aki érzelmeit a következő szavakba öltözteti: mindig mélyebbre és mélyebbre kell hatolnom - az valóban befogadta az elmondottakat.