"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A János-evangélium (Hamburg) (2)

2. A keresztény ezoterika

A János-evangéliumnak mindjárt az első szavai valóban a legmélyebb világ-titkokat érintik, csak a szavak képező szellemtudományos igazságokat kell magunk elé tárnunk, hogy ezt beláthassuk. Hogy azonban az evangélium első szavai helyes megvilágításba kerüljenek, erősen bele kell mélyednünk a szellemi megismerésbe. Ezért röviden fel kell idéznünk egyet s mást, ami az antropozófiai világszemlélet előtt egyébként már régóta ismeretes. Ennek egyes elemi igazságait azonban meg kell világítanunk, és bele kell tekintenünk különböző kozmikus titkokba.

Egyelőre csak egészen röviden gondoljuk el az ember lényét a szellemtudományos szemléletnek megfelelően, mégpedig reggeltől, a felébredés pillanatától estig, az elalvásig terjedő időben. Tudjuk, hogy az ember fizikai testből, étertestből vagy élettestből, asztráltestből és énből áll. A ember lényének e négy része között azonban csupán éber állapotban van meg ténylegesen az a kapcsolat, amely az éber állapot jellemzője. Különösen fontos azt elképzelnünk, hogy éjszaka, az alvás állapotában az ember alapjában véve teljesen más lény lesz, mert négy része között ilyenkor egészen más a kapcsolat, mint nappali éber állapotában. Amikor az ember elalszik, fizikai és éterteste az ágyban marad, az asztráltest és az én azonban bizonyos módon elszakad a fizikai és étertesttől: ilyenkor a fizikai és étertesten kívül vannak, nem térbelileg, hanem szellemi értelemben véve. Éjszaka tehát az ember olyan lény, amely tulajdonképpen két részből áll: abból, ami az ágyban maradt, és abból, ami elszakadt a fizikai és étertesttől.

Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy az éjszaka folyamán - elalvástól a reggeli ébredésig - az ágyban maradó fizikai és étertest egyáltalán nem tudna magában megmaradni az őket nappal betöltő asztráltest és én nélkül. Ennél a gondolatnál kissé jobban bele kell mélyednünk a világ titkaiba. A ember fizikai testét magunk előtt látva, tisztában kell lennünk azzal, hogy e mögött a szemünkkel látható és kezünkkel érzékelhető fizikai emberi test mögött Földünk fejlődésével kapcsolatos hosszú fejlődési folyamat áll. Akik már kissé foglalkoztak ezzel a tárggyal, azok előtt ismeretes, hogy Földünk eddig több fejlődési fokon ment át. Ahogy az ember egyik megtestesülésből egy másikba megy át, folyton újabb földi életbe, ugyanúgy Földünk is különböző állapotokon ment át, mielőtt a maiba jutott. A planétáknak éppúgy megvannak a korábbi megtestesüléseik, mint az embernek. A nagy világban, éppúgy, mint a kicsiben, minden az új megtestesülés törvényének van alávetve, Földünk is, mielőtt ezzé a Földdé vált volna, a „régi Hold”-nak nevezett állapoton ment át. (A mai Hold ennek a régi égitestnek csak egy lehasadt darabja.) Amikor a régi Holdról beszélünk, nem a mai Holdat gondoljuk, hanem a mai Földhöz hasonló planéta-állapotot.

Ahogy az embernél az egyik megtestesülés és egy újabb születés között bizonyos időköz van, úgy bolygónk mai megtestesülését, amelyet Földnek nevezünk, szintén egy bizonyos időköz választja el attól, amit a régi Hold névvel jelölünk. Őgyanígy vagyunk azzal az állapottal, amelyet Napnak nevezünk, s amely a Hold-állapotot előzte meg, ahogy a Nap-állapotot a Szaturnusz állapot. Így Földünk három korábbi megtestesülésére tekinthetünk vissza.

Fizikai emberi testünk a régi Szaturnuszon kapta legelső adottságait. Ott alakult ki a mai emberi testnek - természetesen a maitól teljesen eltérő - első alapja. A régi Szaturnuszon még semmi sem volt meg az emberből fizikai testén kívül. Csak amikor átalakult Nappá, tehát Földünk második megtestesülése alatt, akkor járult a fizikai testhez az étertest, átitatta és áthatotta azt. És mi lett ennek a következménye? Az, hogy az ember fizikai teste megváltozott, átalakult, másféle létformát vett fel. Földünk Nap-inkarnációja alatt fizikai testünk létének második fokára jutott. Hogyan jutott ide? Úgy, hogy a Napon eleve bensőségesebb testté vált az, ami a Szaturnuszon még gépszerű, automatikus volt. Az étertest, amely a Napon beléje húzódott, átalakította a fizikai testet.

A Holdon a fizikai és étertest együtteséhez az asztráltest csatlakozott. A fizikai test ekkor újból átalakult, immár harmadik alakjává, az étertest még csak másodszor. A Földön végül a fizikai testhez, étertesthez és asztráltesthez hozzákapcsolódott az én, és az én belekerülve ebbe a hármasságba, újból átalakította a fizikai testet, úgyhogy végül a mai komplikált összefüggés jött létre. Mostani fizikai testünk tejhát négyszeresen átalakított lény, amelynek bonyolultságát az okozza, hogy már négy fejlődési állapoton ment keresztül. Bár mai fizikai testünk ugyanazokból a fizikai és kémiai anyagokból és erőkből áll, mint a kozmoszban az ásványok, mégis tisztában kell lennünk a fizikai embertest és az ásvány közt fennálló óriási különbséggel. Az ember fizikai teste és az ásvány - mondjuk a hegyi kristály - fizikai teste közti különbséget egészen elemi módon azzal emelhetjük ki, hogy a hegyi kristály megtartja alakját, hacsak el nem pusztítjuk, az ember fizikai teste azonban nem tudja alakját önmaga megtartani: csak azáltal és addig marad meg az alakja, amíg benne van az étertest, az asztráltest és az én. Mihelyt az asztráltest és az én elszakad tőle, a fizikai test egészen más lesz, mint amilyen a születés és a halál között: követi a fizikai és kémiai anyagok és erők törvényeit, felbomlik, az ásvány fizikai teste azonban megmarad.

Teljesen hasonló az étertest esete is. Amikor közvetlenül a halál után az étertest az asztráltest és az én elszakad a fizikai testtől, egy idő múlva az étertest is kiválik az asztráltest és az én kapcsolatából, feloldódik a világéterben, úgy, ahogy a fizikai test a földben. Az étertestnek azután csak a többször említett kivonata marad vissza - ez együtt marad a emberrel. Azt mondhatjuk tehát, hogy bár az ember fizikai teste bizonyos vonatkozásban ugyanolyan értékű, mint a körülöttünk lévő ásványvilág, mégsem szabad szem elől tévesztenünk a köztük fennálló nagy különbséget. Erre ugyan azt lehetne mondani: hiszen éppen most volt szó arról, hogy a Szaturnuszon fizikai testünket még nem hatotta át az étertest, sem az asztráltest, sem az én, mert ezek csak a Napon, illetve a Holdon és a Földön kapcsolódtak hozzá, az ember fizikai teste tehát akkor tényleg úgyszólván ugyanolyan értékű volt, mint az ásvány. Említettük azonban, hogy a Szaturnusz-korszak óta fizikai testünk három változáson ment át.

Még az ásvány, a holt ásvány sem létezhet pusztán fizikai testtel. Tisztában kell lennünk azzal, hogy bár fizikai világunkra nézve tényleg áll az, amit mondanunk kell és mondunk is, hogy az ásványnak csak fizikai teste van - természetesen ez kizárólag a fizikai világra vonatkozik -, ám ez mégsem teljesen helytálló. Ahogy az előttünk álló emberi testnek megvan a hozzá tartozó éterteste, asztrálteste és énje, ugyanúgy az ásványnak is fizikai testén kívül szintén megvan a maga éterteste, asztrálteste és énje, azzal a különbséggel, hogy lényének ezek a magasabb részei magasabb világokban vannak. A ásványnak is van éterteste, csakhogy az úgynevezett asztrális világban, van asztrálteste, de az úgynevezett devacháni vagy mennyei világban, és van énje, csak a még magasabb szellemi világban. Az ember fizikai teste tehát abban különbözik az ásványtól, hogy éber állapotában itt a fizikai világban magában hordja étertestét, asztráltestét és énjét, az ásványban ellenben a fizikai síkon nincs sem étertest, sem asztráltest, sem én.

Tudjuk, hogy más világok is vannak a mienken kívül. Ezt a világot, amit megszokott módon érzékeinkkel észlelünk, áthatja az asztrálvilág, emezt pedig a devacháni világ, amely viszont alsó és felső devachánra oszlik. A ember fölénye az ásvánnyal szemben az, hogy nappali éber állapotában lényének másik három része is benne van. Az ásványnál ez nincs így, az ásványt úgy kell elképzelnünk, hogy a fizikai síkon egyáltalán nem teljes lény. Képzeljünk el egy emberi körmöt, ugye a természetben sehol sincs meg különállóan, hiszen növekedésének előfeltétele a hozzá tartozó emberi szervezet, ami nélkül egyáltalán nem is létezhetne. Egy olyan lény, amely a körmön kívül semmit sem tudna látni, szervezetünk többi részéből semmit sem tudna észrevenni. Az ásványok olyanok, mint ezek a körmök, szintén csak úgy látjuk őket teljes mivoltunkban, ha magasabb világokba hatolunk fel, ott megtalálhatjuk étertestüket, asztráltestüket és énjüket, itt lent csak fizikai részük van meg. Mindezt alaposan szem előtt kell tartanunk, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a magasabb szellemi valóság szempontjából egyáltalán nincs olyan lény, amelynek valamilyen módon ne volna éterteste, asztrálteste és énje. Fizikai lény egyáltalán nem létezhet, ha nem tartozik valamilyen étertesthez, asztráltesthez és énhez.

A most elmondottakban azonban van bizonyos ellentmondás. Azt mondtuk, hogy az alvó ember éjjel egészen más lény, mint nappal, éber állapotában. Nappal jól megértjük az embert a maga négy részével. Nézzük azonban az alvó embert fizikai mivoltában. Fizikai és étertestét az ágyban, asztráltestét és énjét pedig rajtuk kívül találjuk. A ellentmondás az, hogy íme egy lény, amelyet asztrálteste és énje elhagyott. A kő nem alszik, őt úgyszintén nem hatja át az étertest, az asztráltest és az én, ezek azonban állandóan ugyanolyan kapcsolatban maradnak vele. A embernél az asztráltest és az én minden éjjel eltávozik, nem törődnek a fizikai és étertesttel, magukra hagyják őket. Ezt a tényt nem gondoljuk át mindig a kellő alapossággal. A emberrel minden éjjel végbemegy az az átváltozás, hogy tulajdonképpeni szellemi része búcsút vesz a fizikai és étertesttől, magukra hagyja őket. Ezek azonban nem tudnak meglenni magukban, a fizikai test és az étertest nem állhat meg magában, még a kőnek is szüksége van arra, hogy magasabb részeinek hatása alatt álljon. Könnyen megérthető tehát annak a lehetetlensége, hogy a fizikai test és az étertest éjszaka asztráltest és én nélkül maradjon. Mi történik ilyenkor? Éjszaka az asztráltest és az én nincs benne a fizikai és étertestben, helyettük azonban egy másik én és egy másik asztráltest van benne! Ez az a pont, ahol az okkultizmus rávezeti az embert az isteni-szellemi lét, a magasabb szellemi lények létezésére. Az éjszaka folyamán, amikor a fizikai és étertestet az asztráltest és az én elhagyja, a visszamaradó fizikai és étertestben tényleg magasabb isteni-szellemi lények asztrálteste és énje tevékenykedik. Ennek oka a következő.

Ha figyelemmel kísérjük az emberi fejlődés egész menetét a Szaturnusz-állapottól kezdve a Nap- és Hold-állapotokon át egészen a Földig, azt így jellemezhetjük: a Szaturnuszon még csak a fizikai test volt meg, ebben még nem volt akkor sem étertest, sem asztráltest, sem én. A fizikai test azonban akkor is éppoly kevéssé tudott meglenni egymagában, mint ahogy ma sem tud a kő, a fizikai test fennmaradásához arra volt szükség, hogy istenmi-szellemi lények éterteste, asztrálteste és énje hassák át. Isteni-szellemi lények laktak benne - és benne is maradtak. Amikor aztán a Napon a fizikai test megkapta étertestét, akkor ez a kisebb emberi étertest úgyszólván csak csatlakozott az isteni-szellemi lények korábbi étertestéhez. Így volt már a Szaturnuszon is, ott is isteni-szellemi lények hatották át a fizikai testet. Mindez helyesen felfogva a mai ember mélyebb megértéséhez vezet: megismételhetjük és jobban megérthetjük azt, amit a keresztény ezotéria kezdettől fogva tanított. A külső exoterikus keresztény tan mellett mindenkor művelték a keresztény ezoteriát is. Nem egyszer rámutattam arra, hogy a kereszténység nagy apostola, Pál, aki hatalmas, lángoló szónoki képességét a kereszténység terjesztésére használta fel, egyben egy ezoterikus iskolát is alapított, amelynek feje Dionüsziosz aeropagita volt, akiről az Apostolok Cselekedetei-ben olvashatunk. Ebben az athéni keresztény-ezoterikus iskolában, amelyet maga Pál alapított, a legtisztább szellemtudományt tanították. Ezeket a tanításokat fogjuk most lelkünk elé tárni, miután a felépítéséhez szükséges ismereteket már előző fejtegetéseinkben összegyűjtöttük.

Ebben a keresztény-ezoterikus iskolában is azt tanították, hogy éber nappali mivoltában az ember fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből áll (hogy nem pontosan a mai kifejezéseket használták, ez nem fontos). Aztán rámutattak arra, hol tart az ember ma a fejlődésben, hogy tudniillik a ma négy részből álló ember egyáltalán nem volt mindig ilyen alkatú. Ha az embert pusztán a négy részből felépítve akarjuk látni, nem jelenlegi mivoltában kell néznünk, hanem messze vissza kell mennünk fejlődésünkben, egészen a lemuriai korig. A lemuriai korban kapcsolódott az akkor még fizikai testből, étertestből és asztráltestből álló emberhez az én. Helyesen tehát azt mondhatjuk, hogy az ember ekkor fizikai testből, étertestből, asztráltestből és énből állt. Azóta azonban minden ember sok megtestesülésen ment keresztül. Mi az értelme annak, hogy a fejlődés megtestesülések sorozatán át megy végbe? Az, hogy az én mindig újból és újból dolgozzon önmagán, és hogy lényének többi három részét átalakítsa.

A asztráltest átalakításával kezdte. A mai átlagember sem olyan már, amilyen volt, mielőtt az én az első megtestesülés alkalmával dolgozni kezdett rajta. Már az első földi megtestesülésben megkezdte, hogy belülről átalakítsa az ember egyes veleszületett képzeteit, érzéseit, szenvedélyeit. Minden újabb megtestesülésben több és több változást hozott létre az én munkája. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az embernek ma már nemcsak négy része van: fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje, hanem az én munkája következtében az asztráltestnek van egy belső része, amely magának az énnek a teremtménye. Az asztráltest ma minden embernél két részre oszlik: az egyik az a rész, amit az én már átalakított, a másik pedig, amit még nem alakított át. Így lesz ez a jövőben is, amíg eljön az az idő, amikor minden embernél az egész asztráltest az én alkotása lesz.

A keleti bölcsességben az asztráltestnek azt a részét, amelyet az én már átalakított, manasznak szokták nevezni, magyarul szellem-énnek. Azért az ember még mindig négy részből áll, de mégis öt részt különböztetünk meg benne: fizikai testet, étertestet, asztráltestet, ént - és az ötödik részt, az asztráltest átalakított részét, a manaszt, vagy szellem-ént. Azt mondhatjuk tehát, hogy minden ember asztrálteste olyan, hogy manasz, szellem-én is van benne, ez az én műve, az én munkájának terméke. Az embernek ez a munkája tovább is tart. A Föld következő megtestesülései folyamán az ember lassanként megszerzi azt a képességet - ami a beavatottaknál más most is megvan -, hogy étertestén is dolgozni tud. Tulajdonképpen már ma is dolgozunk rajta, még az átlagember is. Ami így az étertestből, mint az én terméke kialakul, azt budhi-nak, vagy életszellemnek nevezzük. Végül pedig az ember eljut oda, hogy énje fizikai testét is átalakítja. Amit a fizikai testből az én átalakított, annak neve atma, vagy szellem-ember.

Engedjük tekintetünket a távoli jövőbe kalandozni, amikor a Föld újabb planéta-formákat ölt, újabb megtestesüléseken megy keresztül, okkult elnevezésekkel a Jupiter-, Vénusz- és Vulkán-korszakon át. A ember akkor majd lényegesen magasabb fokon áll, egész asztrálteste átalakult már manasszá, szellem-énné, egész éterteste budhivá, élet-szellemmé, és egész fizikai teste atmává, szellem-emberré.

Hasonlítsuk össze ezt a Földünk pályájának végén álló embert azzal, amilyen a pálya kezdetén volt. Kezdetben csak fizikai teste volt meg. Ezt a fizikai testet étertest, asztráltest és én hatották át, de ezek isteni, magasabb lényekhez tartoztak, és csak lakóhelyük volt az ember. A Föld pályájának végén az embert már teljesen áthatja énje, ez az én lakik asztráltestében, amikor mint manaszt, mint szellem-ént hatja át. Azután az étertestet hatja át, ezt teljesen budhivá, élet-szellemmé alakítva át. A fizikai testen pedig az atma, a szellem-ember vonul át teljesen: valamennyi az én terméke. Milyen óriási a különbség a fejlődés kezdetén és végén álló ember között! Viszont éppen e különbség figyelembe vételével lesz magyarázható az, amit szándékosan hoztam fel, mint ellentmondást: az alvás állapota. Éppen ez a mód, ahogyan a keresztény ezotéria a dolgokat magyarázza, teszi mindezt érthetővé. Mert legyünk tisztában azzal, milyen lesz fizikai testünk akkor, amikor a Föld elérkezik fejlődése céljához. Olyan, mint a mai fizikai test? Egyáltalán nem, olyan lesz, amilyenné az én alakítja át. Mai fizikai testünket akkor teljesen a szellem hatja majd át, és ugyanúgy étertestünket és asztráltestünket is. A embernek ezeket a részeit még mielőtt az én dolgozott volna rajtuk, már áthatotta a szellem, hiszen mondtuk, hogy még a követ is áthatja szellemmel az étertest, az asztráltest és az én, amelyek a magasabb szellemi világokban hozzá tartoznak.

Így értjük meg a keresztény ezoteria igazságait, amely azt tanítja, hogy az ember ma még nem ura fizikai testének, mert még nem érte el fejlődésének végét, amikor énjének munkája már a fizikai testre is kiterjed. Étertestének sem ura még, csak Földünk Vénusz-korszakában lesz az. Ma az ember még nem tud énjével fizikai és étertestén uralkodni, csak akkor lesz úr felettük, ha más a budhit és az atmát is kifejlesztette. A fizikai és étertest felett azonban csak szellemi úton uralkodhatunk. De már most is benne kell lennie a fizikai és étertestben mindannak, amit maga az ember adhat egykor nekik: az éntől származó szelleminek - ez már most is megvan bennük. Mindez benne volt a fizikai testben már kezdetben, a Szaturnusz-korban is, benne volt a Napon is és benne marad továbbra is. Ezért joggal mondhatja a keresztény ezotéria: már ma is benne van az ember fizikai testében mindaz, ami fejlődése tetőpontján egykor benne lesz, ma azonban még isteni atma, isteni-szellemi valóság. És ugyanígy benne van az étertestben a budhi, de mint isteni élet-szellem. A emberi asztráltestről pedig már elmondtuk, hogy két részből áll: abból a részből, amelynek máris ura az ember, és abból, amely felett ma még nem uralkodik. Mi van hát abban a részben, aminek ma még nem ura? Szintén szellem-én - de isteni szellem-én. A ember tulajdonképpeni szellemi élete asztráltestének csak abban a részében van, amelyben az én már az első megtestesülés óta tevékenykedett. Így van ma megalkotva az ember.

Nézzük először is éber állapotában: mit mondhatunk róla? A fizikai test, amit látunk, csak a külső, belülről atmikus lény az ember, isteni-szellemi, magasabb rendű lény, belül magasabb rendű isteni-szellemiség hatja át. Ugyanígy az étertestet is: kívülről a fizikai test összetartója, belülről isteni élet-szellem. Végül pedig az asztráltestet is áthatja az isteni szellem-én, az én pedig csupán annyit hódított meg ebből az egész összefüggésből, amennyit maga alakított át belőle.

Ha ezután az alvó embert figyeljük meg, azonnal eltűnik ez az ellentmondás. Azt látjuk, hogy az ember - az asztrálest és az én - kívül van, éjjel mindig nyugodtan elhagyja fizikai és étertestét. Ha azonban úgy hagyná el a fizikai testet, hogy valami isteni-szellemi nem gondoskodna róla, reggelre elpusztulva találná. De az isteni-szellemi fizikai és az isteni-szellemi éteri benne van, benne is marad azalatt, amíg a fizikai és étertest alszik, az asztráltest és az én pedig rajtuk kívül van. A fizikai és étertestet ilyenkor áthatja az isteni atmikus ás az isteni budhikus lény.

Tekintsünk vissza ezek után Földünk fejlődésének kezdetése, amikor az én még semmit sem hódított meg az emberből. Legelső megtestesülésünket megelőzően az én még nem kapcsolódott a másik három részhez, a fizikai, az éter- és az asztráltesthez. A Holdról vettük át a fizikai testet, az étertestet és az asztráltestet, az én csak a Földön járult hozzájuk. Bennük volt viszont akkor az isteni én, nem is tudtunk volna létezni, ha ez nem hatja át őket egészen. A asztráltestet átjárta az isteni szellem-én, az étertestet az isteni élet-szellem, a fizikai testet az isteni atma, a szellem-ember. Tekintsünk most még messzebbre vissza, a Hold-, Nap- és Szaturnusz-korszakra A Szaturnuszon ott volt az isteni élet-szellem, ami éjszaka most is benne van az ágyban fekvő emberben, ez formálta az emberi testet - a fizikai testet - valami ásványszerűvé, a Nap-korszakban valami növényszerűvé, míg a Holdon már olyanná formálhatta, ami örömet és fájdalmat is tudott érezni, bár magát én-nek nevezni még mindig nem tudta. Mindezeken az alacsonyabb fokokon átment. Most pedig lépjünk be a tulajdonképpeni Föld-inkarnációba.

A ember fizikai testének itt további változásokon kellett átmennie, hogy a korábbinál tökéletesebb legyen. De valami hiányzott még belőle. Mi nem kapott meg még az ember? Mit tartott meg magának az isteni szellem? Mi az, amit még egyáltalán nem bízott az emberi testre? Az a képessége hiányzott, hogy lelkiségének hangja szólaljon meg belső világából. A emberi test a Holdon állatfokon állt, néma volt. Még Istennél volt az a képessége, hogy belső világa kifelé megszólalhasson, még nem volt ez lényére bízva. Hogy vannak állati lények, amelyek már most is tudnak hangot adni, az egészen más, más körülmények között élnek, és amikor hangot adnak, az istenség hangja ez bennük. A embernek is csak a Földön jutott osztályrészül az, hogy belső lelkisége szavakban szólalhasson meg. Korábban ő is néma volt. A emberi lény a földi léttel kapta meg a szó képességét.

Foglaljuk most össze mindazt, amit ma lelkünk elé idéztünk. A egész emberi fejlődés iránya ez volt: a beszéd lehetősége, a szó eredetileg Istennél volt, Isten először az előfeltételeit teremtette meg annak, hogy a fizikai szervezetben meglegyen az a képesség, hogy szó hangozzék ki belőle. Ebbe az irányba vezettek és irányítottak mindent. Mint a virág a magban, úgy volt meg csírájában már a Szaturnuszon a hangot adó szó, a beszélő ember, a szóval, a Logosszal felruházott ember. De a hang még csíraképpen volt csak meg, ki kellett előtt bontakoznia, mint a növénynek a magból, amelyben rejtőzik. Visszatekintve az ember fizikai testének szaturnuszi állapotára, feltehetjük most a kérdést: honnan származik az ember fizikai teste? Hol van ősi oka? Mi az, ami nélkül fejlődése lehetetlen lett volna?

A Logoszból származik, a Szó-ból. Mert már a Szaturnuszon minden arra irányult, hogy az ember fizikai teste később beszélni tudjon, hogy a Logosz tanúja lehessen. Emberi testünk mai alkata onnan ered, hogy teremtésünk egész tervének alapját a Szó képezte. A Szó alapul vételével rendeződött az egész emberi test, már kezdettől fogva olyan adottságot kapott, hogy végül kibontakozhatott belőle a szó. Ha tehát az ezoterikus keresztény az ember fizikai testére vonatkozóan azt kérdezi, mi az eredeti őskép, és mi a képmás, akkor a felelet ez: az ember fizikai testének ősképe a Szó-ban a Logoszban van. A Logosz, a Szó működött kezdetteől fogva az ember fizikai testében - és a Logosz működik ma is, amikor az ember fizikai teste a éntől elhagyottan a ágyban fekszik: a isteni Logosz működik ilyenkor az elhagyott részekben. Ha tehát a fizikai test ősi eredetét keressük, azt kell mondanunk: a kezdet a Logosz, a Szó.

Kísérjük most tovább a fejlődést. A Szaturnusz átment a Nap-állapotba, a ember fizikai testébe beletagozódott a étertest. Minek kellett tehát bekövetkeznie, hogy a továbbiak úgy történjenek, ahogy történtek?

A Szaturnuszon a fizikai test gépszerű, automatához hasonló volt, amit azonban teljesen áthatott és fenntartott a Logosz. A Napon ebbe beletagolódott az étertest, amiben az isteni élettest működött. A Szaturnuszon az emberi test - így mondhatjuk - a Logosz kifejeződése, a Szaturnusz-kor elmúltával azután az emberi test újból megjelenik a Napon, és beletagolódik az élettest, amit áthat az élet-szellem. A Napon a Logosz életté vált, azáltal, hogy az embert magasabb fokra emelte. A Napon a Logosz életté vált! De menjünk még tovább. A Holdon az emberbe beletagolódik az asztráltest. Mi az asztráltest? A szellemi tudat ma is az embert körülvevő aurának látja, fénytestnek. Fénytest, amit csak mai tudatállapotunkban nem láthatunk, a szellemi látás számára azonban világosság, szellemi fény. A fizikai fény sem egyéb átalakult szellemi világosságnál, a Nap fizikai fénye is a szellemi-isteni aurikus világfény testetöltése - ez képezi az alapját. Mai világunk csak ezt a fényt ismeri, amelyet a Nap áraszt rá. Van azonban emellett egy másik fény is, az, ami mint belső világosság belőlünk árad. A emberi asztráltest a Holdon bevilágította környezetét. Ez az asztrális fénytest a Holdon kapcsolódott fizikai és étertestünkhöz.

Most pedig a fejlődés egész folyamatát teljes összefüggésében tekintsük át. A Szaturnuszon megjelenik a fizikai test, mint a Logosz kifejeződése. A Napon csatlakozik hozzá az étertest, mint az élet-szellem kifejezője: a Logosz életté vált. A Holdon hozzájön a fénytest: az élet világossággá vált. Íme az emberi fejlődés folyamata. Amikor az ember a Földre lépett, az isteni szellemi lények teremtménye volt. Létezését annak köszönhette, hogy fizikai testében, étertestében és asztráltestében benne élt a Logosz, ami élet volt és világossággá vált. És mi történt most a Földön? A ember mindezekhez megkapta énjét önmagában. Annak következtében azonban, hogy hozzákapcsolódott az én, nemcsak azt a képességet szerezte meg, hogy benne éljen a világosságban, az életben, hanem azt is, hogy mindezeket kívülről tudja szemlélni, hogy szemtől szembe állhasson a Logosszal, az élettel, a világossággal. Ezáltal alakult át szemében minden anyagivá, így ismerte meg az anyagi létet.

Ha most már gondolatban eddig eljutottunk, akkor nagyjából lerögzíthetjük azt a pontot, ahol a legközelebb folytathatjuk, és bemutathatjuk, hogyan lett tulajdonképpen az istenségből kiszakadt emberből az énnel felruházott mai ember. Az énnel felruházott mai ember előtt ugyanis már megvolt az isteni ember-előd, ezt már az eddigiekből is láthattuk. Amit az ember énje segítségével szerzett meg, az éjjelente mindig kiválik fizikai és étertestéből. Ami ellenben mindig benne volt, az benne is marad, az gondoskodik a fizikai és étertestről, amikor az ember, nem törődve velük, hűtlenül elhagyja őket. Bennük rejtőzik ilyenkor az ősi isteni-szellemi lény.

A lét e mély titkai, amiket a keresztény ezotéria kifejezéseivel igyekszünk feltárni, s amiket jól ismertek azok, „akik kezdettől fogva szolgái voltak a Logosznak”, azok vannak nagy, súlyos mondatokban minden kétértelműség nélkül megírva a János-evangéliumban. Csak helyesen, értelemszerűen kell első szavait lefordítanunk, s akkor az imént ismertetett tényeket olvashatjuk ki belőlük. Tárjuk őket újból lelkünk elé, hogy értelmünket teljes mértékben felfoghassuk.

Kezdetben volt a Logosz, mint az ember fizikai testének ősképe, minden dolog ősoka. Állatok növények, ásványok későbben keletkeztek, a Szaturnuszon mindezekből ténylegesen csak az ember volt meg. A Nap hozta meg az állatvilágot, a Hold a növényvilágot, a Föld az ásványvilágot. A Napon a Logosz életté vált, a Holdon világossággá - ebben a mivoltában jelent meg az énnel felruházott ember előtt. Az embernek azonban el kellett jutnia annak felismeréséhez, hogy mi a Logosz, és milyen formában jelenik meg végezetül. Legelőször volt a Logosz, azután életté vált, aztán világossággá: ez a világosság él az asztráltestben. Az emberi bensőbe, a sötétségbe, az ismeretlenbe belevilágított a világosság. Éppen az emberi lét értelme, hogy belső világunkban legyőzzük a sötétséget, hogy felismerjük a Logosz világosságát.

A János-evangélium első szavai súlyos, talán sokak szerint nehezen érthető szavak. De vajon kifejezhető-e köznapi szavakkal az, ami a világon a legmagasztosabb? Nem különös felfogás-e, szinte szentségtörés, hogy a zsebóra megértéséhez értelmünk teljes belemélyedésére van szükség, ellenben a világban működő isteni megértéséhez az egyszerű, szürke, egészen naiv emberi értelem is elegendő? Nagy baj az, hogy a vallási kútfőkről beszélve így gondolkodik a mai ember: mire valók ezek a bonyolult boncolgatások? Legyen minden sima, egyszerű. Csak akiben megvan a jószándék és igyekezet, hogy a mindenség nagy tényeibe belemélyedjen, a foghatja fel a legmagasabban szárnyaló evangélium, a János-evangélium kezdő szavainak értelmét, amelyek voltaképpen a szellemtudomány körülírásának felelnek meg.

Fordítsuk le ezek után a bevezető szavakat:

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten (vagyis isteni) vala az Ige. Ez vala kezdetben az Istennél. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága. És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.

Hogy a sötétség fokozatosan miképpen fogadta be a világosságot, azt beszéli el a továbbiakban a János-evangélium.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként