"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A szellemi lények működése az emberben (5)

5. --

[A világfejlődés a Szaturnusz, a Nap, a Hold és a Föld útján. A korábbi állapotok megismétlése a földfejlődés kezdetén. Az ember, mint elsőszülött, megelőzve az állatot, a növényt és az ásványt. A Föld, mint hő-organizmus. A küklopsz-hőszerv. A fény és a levegő létrejötte. Levegő-rendszer és ideg-szubsztancia. Vízképződés a hang útján a szférák zenéje szerint. A fehérjeképződés az „anyag tánca” útján. A sejtek. Az érzékszervek megnyílása a Nap elválása után. Eleven és ásványi hő. A szilárd rész (hamu) beletagolódása az organizmusba a gondolat és a szó útján, ami már előbb jelen volt.]

Berlin, 1908. március 16.

Az előző alkalommal nagy vonalakban megbeszéltük az ember létrejöttét a kozmosz létrejöttével és fejlődésével összefüggésben. Ezeket a dolgokat a legkülönbözőbb szempontok szerint lehet tárgyalni. Mert ha így szellemileg kiélesített tekintetünket visszairányítjuk az ősi múlt korszakaiba, akkor a történések sokkal nagyobb bősége tárul elénk, mint közvetlen jelenünkben, és amikor egyes fogalmakkal és képzetekkel a történéseket, a fejlődést jellemezzük, nem szabad azt hinnünk, hogy akkor a dolgot már teljesen megragadtuk, teljesem ábrázoltuk volna. Elsősorban az szükséges, hogy az ősi múltnak ezt a korszakát egészen jelenünkig, különböző szempontokból jellemezzük. Akkor ez egyre világosabb és világosabb lesz számunkra. Csak nem szabad, hogy tévútra vezessenek azok a látszólagos ellenvetések, amelyekkel itt vagy ott találkozunk. Ezek a látszólagos ellenvetések onnan erednek, hogy egy ilyen dolgot szellemileg is több szempontból tekinthetünk át. Körüljárhatunk például egy fát, és a fa képét különböző oldalakról vázolhatjuk fel. Mindegyik kép igaz, lehet akár száz is. Természetesen ez csak egy összehasonlítás, de bizonyos vonatkozásban teljesen helyes, hogy földtörténetünk korszakait is különböző szempontok szerint szemléljük.

Ma földfejlődésünket emberi fejlődésünkkel összefüggésben egy másik szempontból akarjuk megvizsgálni, és emellett magára az emberre is tekintettel leszünk. Azokat a folyamatokat akarjuk ábrázolni, amelyek abban, amit „Akasa Krónikának”[1] nevezünk, a visszafelé tekintő tisztánlátó szem számára megmutatkoznak.

Gyakran ismételtük már, hogy Földünk, mielőtt Földdé vált volna, egy sor megtestesülésen ment keresztül. Átment a Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-korszakon, csak ezután következett a tulajdonképpeni Föld-korszak.

Ha még egyszer röviden visszatekintünk a régi Szaturnusz időszakára, akkor emlékezhetünk arra, amit már elmondtunk, hogy azokból az elemekből és testi állapotokból, amelyek ma a Földön találhatók, a szilárd vagy földszerű, a folyékony vagy vízszerű, a levegőszerű és tűzszerű állapotból a régi Szaturnuszon csak a tűz, a hő volt meg. Hogy milyen volt a Földnek ez az első megtestesülése, ezt csak akkor képzeljük el helyesen, ha a következőképpen szemléljük: a Szaturnuszon még nem voltak gázok, nem voltak vizes alkotórészek, még kevésbé valami földi jellegű. Ha a régi Szaturnuszt felkeresték volna - ha akkoriban már lehettek volna olyan emberek, mint ma - akkor ha a régi Szaturnuszhoz közeledtek volna, semmiféle kemény vagy valamilyen folyékony vagy ahhoz hasonló anyagot nem találtak volna, hanem egy olyan golyót, ami csak hőből állt. Mintha egy kemencébe hatoltak volna be. Azáltal érezték volna, hogy egy másik hő-régióba kerültek. A Szaturnusz tehát csak tűzből vagy hőből állt.

A Nap, amely Földünk második megtestesülése volt, a hőnek olyan sűrűsödését mutatta, hogy egy gáz- vagy levegőszerű állapotról beszélhetünk. A Hold-állapot aztán a korábbi időszakában szubsztanciánk vízszerű állapotát mutatta, és itt már azt is észre lehetett venni, hogy a régi Holdból kivált egy szubsztancia, a Nap-szubsztancia, és miután kivált, hirtelen minden Hold-lény megsűrűsödött.

Számunkra ma az a legfontosabb, hogy még egyszer tudatosítsuk, hogy minden későbbi fejlődési állapotban a korábbinak bizonyos módon meg kell ismétlődnie. Így, ha Földünk fejlődésére visszatekintünk, akkor kezdetben egyfajta Szaturnusz-fejlődést látunk, nevezetesen a Szaturnusz-állapot megismétlődését, és aztán kezdődik csak tulajdonképpen valóban földfejlődésünk mostani megtestesülése. Amikor Földünk a pralaya-állapotból, a homályos állapotból felbukkant, amelyen keresztülment, miután Hold volt, akkor Földünk is újra csak egy tűzgolyó volt. Már leírtam, hogyan oldódott el a többi bolygó. Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a Föld egy pusztán tűzszerű, pusztán hő-szubsztanciából álló golyó volt. Ebben a hő-golyóban, ami tűzből állt, már az ember is jelen volt. Ahogy a Szaturnuszon már jelen volt az első emberi képződmény, úgy most is a Szaturnusz-állapot ismétlődésénél a Földön ismét jelen volt az ember is. Nem volt semmilyen más birodalom. Az ember a Föld-állapot elsőszülöttje. Föld-fejlődésünk kezdetén sem növényi, sem állati, sem ásványi birodalom nem volt, úgy, hogy Földünk alapjában véve fejlődésünk kezdetén csak az emberi testekből állt össze.

Nos, mi a különbség a régi Szaturnusz-állapot és a mostani Föld-állapot között, amely a régi Szaturnuszt ismétli? Ez egy jelentős különbség! Abban áll, hogy az emberi testek - amelyek most előjönnek, mint a növények friss hatásai a magokból - már három korábbi fejlődési fokot végigjártak. Lényegesen sokrétűbben, bonyolultabban vannak kialakítva, mert mindazok az erők, amelyek a Szaturnuszon hatottak, jelen vannak ebben az első Föld-állapotban. A régi Nap és a régi Hold is benne van. A földfejlődés kezdetén egyesültek, és valamennyien újra egy testté váltak. A Szaturnusz-, a Nap- és a Hold-erők együtt hatnak benne. Ezért ez az első emberlény a földfejlődés kezdetén sokkal, sokkal bonyolultabb, mint a régi szaturnuszi ember-lény volt. A Szaturnuszon még minden differenciálatlan volt, minden még Szaturnusz-ember volt. Most az újonnan létrejött Földön Szaturnusz, Nap és Hold együtt hat, a földi ember létrejött a maga első igen bonyolult kezdeményében.

Akkoriban, amikor a Föld felbukkant, úgyszólván úgy emelkedett ki a világűr homályából, mint egy hőtől átizzított tér, és ebben a hőtől átizzított térben éltek maguk az első emberi alakzatok is, mint hő-lények. Ha tisztánlátó szemmel visszatekintenek arra, ami akkor az emberből megvolt, akkor ezeket az első ember-kezdeményeket olyanoknak találnák, mintha az egész hő-szférában számos áramlás lenne. Ezek az áramlások felhatolnak a Föld felszínére - tehát az újonnan kialakult Földre -, belesüllyednek a felszínbe, és ott a környezetnél melegebb hő-tömegeket alkotnak. Az emberi lény csak azáltal különbözik a környezetétől, hogy az ember úgy érzi, bizonyos térségek melegebbek. Nos, a legkönnyebben úgy tudom megvilágítani, milyen volt akkoriban az ember, ha felsorolom azokat az emberi szerveket, amelyeknek az első kezdeménye létrejött.

Gondoljanak el egy éppen most megszületett gyermeket, akinél fent a fején még egy egészen puha rész van. Gondolják el, hogy ez teljesen nyitott, és hogy kívülről ezen a nyíláson egy meleg áramlat hatol be. Ezt a meleg áramlatot ne úgy képzeljék el, hogy az sűrű anyagi véráramlat, hanem erő-áramlat, amely behatol, és egyfajta középpontot képez ott, ahol most a szív van, és bizonyos erekben áramlik, amelyek nem vérerek, hanem erő-erek. Ilyen volt ez első emberi hő-képződmény. Ebből az emberi hő-képződményből később, a további fejlődés folyamán az emberi szív jött létre a maga véredényeivel, és ebből lett a vérkeringés. És az a szerv, amely hosszasan jelen volt az emberiség fejlődése folyamán, és ami aztán eltűnt, az egy világító hő-szerv volt, ami akkoriban szintén az első kezdeményben volt jelen. Még sokkal később, a földfejlődés folyamán is volt az embernek egy ilyen szerve. Azon a helyen, ahol fent a gyermeknél a fej puha marad, azt úgyszólván úgy jelölhetjük meg, ahol egyfajta emberi hő-szerv alakult ki, amikor az ember még tenger-ember volt, amikor még nem tudott a mai módon érzékelni, amikor még a tengerben úszott, de akkor is kellett, hogy tudjon minden dologról, hogy milyenek a hő-állapotok, és hogy elmozdulhat-e valamilyen irányban, vagy nem. Ezzel a lámpa-szerű szervvel tudta érzékelni, hogy elmehet-e erre vagy arra. Ez a szerve az embernek a harmadik korszakban, a lemúriai korban volt meg. Már utaltam arra, hogy a küklopszokról szóló monda - ezek azok az emberek, akiknek csak egy szemük van - visszamutat erre az emberi szem-formára. Ez tulajdonképpen nem szem, és ha szemként írjuk le, az nem helyes. Ez egyfajta hő-szerv, és azt jelzi, hogy hová szabad menni. Így ez olyasmi volt, mint egy serleg-alakú szerv, ami lefelé kiterjedt a szív első kezdeményeihez, és bizonyos csápokkal volt körülvéve, mint valami virág. Ilyen volt ez a szerv az első időkben.

Nos, a Föld-korszak folyamán megjelent valami, ami igen fontos: differenciálódott a matéria, az anyag. Az egységes hő-anyag differenciálódott, úgy, hogy létrejött a levegő-anyag, míg a korábbi hő-anyag hő-anyag maradt. Itt azonban tekintetbe kell venni egy törvényt, és szükséges, hogy ezt teljesen tisztázzuk, ha az ember részeit a fejlődés folyamán vizsgálni akarjuk: mindenütt, ahol a hő-anyag megsűrűsödött, úgy, hogy levegővé vált, egyidejűleg megjelent a fény. A hő-matéria még sötét anyag, még nem hatja át a fény. Ha azonban az ilyen világszférákban a hőnek egy része gázzá vagy levegővé sűrűsödik, akkor ennek az anyagnak egy részét átjárja a fény. És ez így volt.

Most nézzük a Föld fejlődésében a második állapotot. Ezzel párhuzamosan haladnak mindenféle más szempontok is. Most olyan Földünk van, ami részben hőből áll, részben levegőből, és belsőleg világít. És lényegében most mindez kifejeződik az ember fejlődésében is, az ember kialakulásában. Ami korábban puszta kezdemény volt, mint hő-szerv, az lényegében elkezdett világítani. Az ember világít, mint egyfajta lámpa. Néhány évtizeddel ezelőtt, még az emberek csodálkoztak volna azon, hogy vannak világító lények. Ma már nem kell ezen csodálkozni, mert ma a természettudomány is tudja, hogy a tenger mélyén, ahová a fénysugarak nem jutnak el, vannak lények, amelyek világítanak, amelyek fényt bocsátanak ki. Így kezdett az ember akkoriban világítani.

Nos, itt az ember alakulásánál valami rendkívül sajátságos dolgot láthatunk: a levegő körül, amely kész volt a felhasználásra, lerakódik az első kezdemény - fokról-fokra fejlődik ki, aztán tovább halad - kialakul egyfajta légzési folyamat kezdete. Látjuk tehát, hogy a korábban létrejött hő-folyamathoz egyfajta légzési folyamat járul. Rendkívül fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a levegőnek a Földön való megjelenésével létrejön a légzési folyamat, ami nem áll másból, minthogy a hő-matériához levegő jön hozzá, hogy azt áthatja a levegő. Ez a levegőnek a hatása. De ez ma valami mással is kapcsolódik, mert a levegő hatása is jelen van, és ez abban mutatkozik meg, hogy kialakulnak az idegrendszer első kezdeményei, mégpedig a belső idegrendszeré. Jól jegyezzük meg, hogy nem egy fizikailag megnyilvánuló idegrendszer ez, hanem az egész inkább erővonalakból áll, ami egy sűrűsödéssé fejlődik. Úgy kell elgondolni, hogy az egész gázszerű, és csak egészen fimon levegő-áramlatokat erővonalakat lehet találni benne.

Ez most tehát egy olyan emberi kezdemény, amely teljesen éteri finomságú, még hő-lény, levegő-lény, és olyan lény, amelyben az idegrendszer első kezdeményei mutatkoznak. Ha egy kicsit elgondolkodunk erről, akkor világossá válik számunkra, hogy ez földfejlődésünknek az az állapota, amikor a Nap még a Földben volt. Természetesen a Nap még benne volt! Gondoljanak arra, hogy ez az égitest hogyan vált ki a világűrből, ha valaki kívülről megnézhette volna. Mindazok a lények, amelyeket az előbb leírtunk, mint az első emberi lények, egyedi fényt sugároztak ki, és ez a fény vált azzá az egyetemes fénnyé, ami a világűrbe kisugárzott. Látják, hogy itt valóban egy olyan Nappal van dolgunk, amely belevilágít a világűrbe. Ha a Szaturnusz-állapotot meg tudtuk volna vizsgálni, azt találtuk volna, hogy ha közeledünk hozzá, anélkül, hogy látnánk, csak a hő útján lett volna érzékelhető. Itt azonban egy belső hővel van dolgunk, fényét kifelé a világűrbe csak a Nap-test sugározta ki.

Most fokról-fokra az az idő érkezik el, amit úgy jellemeztem, hogy a Nap kiválása. Mindazok a magasabb rendű lények, akik a Naphoz kapcsolódtak, és az embernek azt a képességet adták meg, amiről éppen most beszéltünk, mindezek a lények a finomabb szubsztanciákkal kiváltak. A Nap eltávozott. Nem fénylett tovább, nem árasztott ki fényt, kivonult a Földből.

Nos, Földünk ebben a fejlődési stádiumában olyan égitest, amely a Földből és a Holdból áll, mert a mai Hold akkor még benne volt a Földben. Most valami rendkívül érdekes dolog történik. Azáltal, hogy minden finomabb erő a Nappal eltávozott, egy - természetesen viszonylagosan - gyorsan végbemenő sűrűsödés következett be. Amiket korábban csak erővonalaknak neveztünk, most már egy rendkívül tömör alakot öltöttek. És ahogy a finomabb szubsztanciák eltávoztak, látjuk, hogy a gázszerű állapot vízzé sűrűsödik. Az egész most nemcsak tűzből és levegőből áll, hanem vízből is. A fényerő eltávozott a kivonuló Nappal. A Föld ismét sötét lett, a fényerőnek csak egy részét tartották meg belsőleg a lények.

Az emberiség fejlődésének ez egy érdekes állapota. Azt mondtam, hogy a fény útján létrejöttek az idegrendszer kezdeményei. Ez az idegrendszer a fény teremtménye. Valamennyi idegünkben a fény eredeti besugárzását láthatjuk. A fény, a Nap most kikerült a világűrbe. Ezáltal a tömeg igen gyorsan megsűrűsödik. Még nem vált hasonlóvá egy olyan idegtömeghez, ami ma van bennünk, de sűrűbbé vált, mint korábban volt, már nem volt csupán egy finom éteri tömeg. És ami a lényeges: korábban kifelé világított, most befelé kezdett világítani. Az embernek ez az első idegrendszere tehát azzal a képességgel rendelkezett, hogy belső fény-alakzatokat hozzon létre, víziókat: megjelent a tisztánlátó tudat. A Nap tehát kivonul a Földből, és a Földet úgyszólván fény nélkül hagyja. A lények azonban belső fényt hoznak létre. Korábban a fényt kölcsönösen kívülről sugározták. Most elvesztették azt a képességet, hogy világítsanak. A Föld már nem volt Nap, de belülről a tudati tér megvilágosodott, mint ahogy ma az alvásban a tudat területét bevilágítja az egész álomvilág. Csak ebben a korban végtelenül jelentősebb, sokkal elevenebb volt ennek a tudati területnek az átvilágítása.

És most ismét egy fontos dologhoz jutunk. Ahogy a levegő létrejöttével a fény is létrejött, úgy jött létre most a levegő vízzé sűrűsödésével egy tükörkép. Ahogy a levegő a fényhez viszonyult, úgy viszonyult a víz a hangzáshoz, a hanghoz. Természetesen a hang áthatol a levegőn, és azt rezgésbe hozza, ezáltal válik hallhatóvá. A Földön azonban a hang - mint hang önmagában - a vízképződés mellett jött létre, és alakult ki. És ahogy a levegőt áthatotta a fényhatás, úgy hatották át most az egész víztömeget, amelyben a levegő megsűrűsödött - most a Föld hőből, levegőből és vízből áll - teljes mértékben átvibrálva rajta, a hang-sugárzások. Most Földünket leginkább éppen azokon a részeken hatotta át a szférák harmóniája, a hang, ahol vízszerűvé vált. Ezek a hangok a világűrből minden lehetséges harmóniában áramlottak le Földünkre, és ezeknek a vízben lévő hanghatásoknak az eredménye rendkívül fontos. Természetesen ezt úgy kell elképzelni, hogy ebben az eredeti vízben, ebben a folyékony föld-vízben minden szubsztancia benne volt, ami ma, mint anyag, mint ásvány, megjelenik. Rendkívül érdekes látni, ha szellemi tekintetünket erre az ősi korra irányítjuk, hogy hogyan jönnek létre a vízből a legkülönbözőbb formák, amikor a hang a vízre alakítóan hat. A hang a vízben alakzatokat hoz létre. Ez földfejlődésünknek egy egészen csodálatos időszaka. Akkoriban a földfejlődés során a legnagyobb mértékben olyasmi történt, mint amikor egy fémlapra finom port szórunk, és a lapot egy hegedűvonóval megrezegtetjük, ekkor létrejönnek a Chladni-féle figurák[2]. Tudják, hogy ilyenkor milyen szabályos alakzatok jönnek létre. Így alakultak ki a világűrből felhangzó zene útján a legkülönbözőbb alakzatok és figurák, és a vízben feloldódott anyag, amely maga is vízszerű volt, engedelmeskedett a világ-zenének, és aszerint rendeződött. És az anyag világ-zene szerinti táncának legfontosabb képződménye a fehérje, a protoplazma volt, mint minden eleven képződménynek az alapja. Hagyjuk, hadd töprengjenek a materialisták a fehérje, az oxigén, a nitrogén és a szén mechanikus összefüggéseiről. Az eredeti protoplazma, a fehérje, a kozmikus anyagból alakult ki, ami viszont a világ-zene harmóniájából jött létre. Így rendeződtek az anyagok az elevenségben a világ-zene értelmében. Így tagolódott most a finom alakzatok körül, illetve azokban az a fehérjeszerű anyag, az a protoplazma, ami mindent áthat. Azoknak a vonalaknak a mentén, amelyeket úgy írtam le, mint hő-vonalakat, fut a világ-hang szerint fehérjévé kicsapódott víz, és alakul át fokozatosan vérképzéssé. Az ideg-vonalakban helyezkedik el a kicsapódott víz, mint fehérje-képződés. A fehérje mindenekelőtt úgy alakult, mint egyfajta burok, mondhatnánk, mint egy porcogós enyvszubsztancia, és ezáltal védelem jött létre a külsővel szemben. Mindez valóban az anyagok tánca szerint alakul ki, a szférák zenéjének mértéke szerint.

Mindez már megvolt, mielőtt még az egyedi sejt létrejött volna. A sejt nem az, amiből az organizmus létrejött, hanem az, amit most írtam le, a szellemiség az organizmus eredete, először, mint hő-lény volt jelen, aztán erővonalakban nyilvánult meg, majd ezekben az erővonalakban lerakódott az, ami a szférák zenéjéből jött létre az anyag rendezetlensége útján, és viszonylag későn, mint utolsó képződmény jött létre a sejt. A sejtnek, mint ami utolsóként különült el, egy élőlényből kellett megszületnie. Sohasem úgy történik, hogy az organizmusok sejtekből alakulnak ki, hanem a sejt először az elevenből alakul ki. Az anatómia mindig csak az összetettnek a következményét állapítja meg.

Mindez annak az állapotnak a kezdetén volt, amikor a Hold még benne volt a Földben, de Nap már kívüle volt. Amíg azonban a Hold még a Földön belül maradt, ez a fehérjeképződmény egyre inkább megkeményedett, és végül odáig jutott, amit mumifikálódásként írtam le, amikor a legdurvább szubsztanciák és a legdurvább lények még nem távoztak el a Földből. Az utolsó, ami még ebben az időszakban kialakult az emberből, azok az idegek voltak, amelyek az érzékszervekhez vezettek. Az érzékszervek azonban még nem nyíltak meg. Belülről kialakultak, de még nem nyíltak meg. És most a Hold a legdurvább szubsztanciákkal eltávozik. Ennek a fejlődési foknak az a következménye, hogy az ember fokozatosan egy magasabb állapotba tud kerülni, azáltal, hogy az érzékszervei megnyílnak, hogy úgyszólván az a két test, amelyek most kívül vannak, kívülről kölcsönösen egyensúlyt tartanak. Mialatt még a Földdel kapcsolatban álltak, az embert építették, most kívülről hatnak, megnyitják érzékszerveit, és látó és halló lénnyé teszik, olyanná, ahogyan ma számunkra megjelenik.

A Hold eltávozása nagyjából a lemúriai kor közepén történt. Az ember itt olyan volt, hogy érzékszervei még nem nyíltak meg, de hatalmas tisztánlátó képességgel rendelkezett, ahogy ábrázoltam: tudatának területét a legkülönbözőbb szín- és hő-jelenségekkel volt képes betölteni belülről. Ezeknek mind reális értékük volt, és jelentettek valamit, de még nem érzékelte a tárbeli tárgyakat. Ez csak akkor kezdődött, miután a Hold elhagyta a Földet.

Ha ezt a rövid vázlatot, amit most a földfejlődésről megadtam, szemügyre veszik, látni fogják, hogy az ember, amilyen földi lény ma, tulajdonképpen szívéből indult ki. Természetesen a szív akkoriban nem olyan szerv volt, mint amilyen ma. Ez csak sokkal később fejlődött ki, de a szív kezdeményei a tűzből jöttek létre. Aztán a levegőből létrejött és csatlakozott hozzá a légzési szerv, és a fényből megszületett az idegrendszer. Aztán jött az, ami a szervekbe protoplazmaként tagolódott bele, az, ami az egészet első ízben eleven anyaggá tette azáltal, hogy a világ-hang a vízszerű szubsztanciát elkülönítette. A földfejlődés utolsó időszakában, amikor a Föld még együtt volt a Hold-szubsztanciával, létrejött a földi állapottá váló sűrűsödés, és röviddel azelőtt, hogy a Hold kivált, létrejött az, amit ma szokás szerint ásványi birodalomnak nevezünk. A folyékony elemből létrejött a földiség. A fehérje a szilárd és folyékony közötti köztes állapot. A földiség, a szilárd anyag tulajdonképpen csak az utolsó időszakban jött létre. Hogyan? Azáltal jött létre, hogy a sűrűsödés hatása alatt - mert minden egy állandó sűrűsödési folyamat volt - az elemek egyre anyagibbá és anyagibbá váltak. Gondoljanak a földfejlődés kezdetére. Mit tett itt a hő-matéria? Azt adta meg a testiség számára, ami most a vérünkben lüktet. Ez nem ugyanaz a hő volt, mint a korábbi. Amikor a Föld első állapotáról beszélünk, nem szabad azt hinni, hogy olyanfajta hőről beszélünk, amely akkor jön létre, amikor egy gyufát meggyújtunk. Ez ásványi tűz, ásványi hő. Olyan tűzről beszélünk, olyan hőről, amely a vérünkben lüktet, ez eleven hő. Ténylegesen nemcsak ásványi hő van, ami kint a térben létrejön, hanem ez egészen más, ez eleven hő, amely bennünk van. Jelen volt a Föld kezdetén, és ebből alakultak ki az első emberi kezdemények. A folyamatos sűrűsödéssel azonban ez az eleven hő lassanként élettelen hővé alakult. Ez azzal a sűrűsödési folyamattal függ össze, amely akkor jött létre, amikor a Nap kivált, és a Hold még összekapcsolódott a Földdel. És ez a hő, ami ásványi hő volt, mindenekelőtt égési folyamatként jelent meg.

Itt egy fontos dologhoz érkeztünk, amire kérem, hogy nagyon figyeljenek. Bár beszélhetünk egy hő-állapot, egy tűz-állapot kezdetéről, de tulajdonképpen égésről nem beszélhetünk. Ez nem helyes. Semmi másról nem kellene beszélnünk, mint arról, hogy saját vérünkben ma meleg lüktetést érzünk. Az a hő, amely egy külső ásványi égés következtében jön létre, akkor jelent meg, miután a Nap kivált, és a Föld a Holddal együtt maradt. És ennek az égésnek a következtében, amely korábban egyáltalán nem volt jelen, a Föld-tömegen belül elkülönültek azok az anyagok, amelyeket az okkultizmusban „hamuként” jelölünk meg. Ha valamit elégetünk, hamu keletkezik. A hamu a Föld kialakulása során akkor rakódott le, amikor a Föld még együtt volt a Holddal. Olyan messzire jutottunk, hogy a világ-hang útján, amely benyomult, és az anyag táncra kényszerült, a protoplazma-tömegek betagolódtak. Ott, ahol az erővonalak mentén korábban finom protoplazma-tömegek rendeződtek, vannak lények, amelyek külső létrejöttükben ahhoz hasonlóak, mint ahogy a mai fehérje alakul. Vannak sűrűbb tömegek is, amelyek védekezésül vannak jelen, amelyek, mint valami enyvburok, körbeveszik a vonatkozó lényt. Mi hiányzik ezekből a lényekből? A szilárd csonttömeg! Ha szabad népszerűen kifejeznek magam: minden még egy inkább enyvszerű tömeg, és ami egyáltalán ásványi, az teljesen hiányzik a lényekből, egészen addig az időszakig, amelyet most írtam le. Nos, arra kell gondolniuk, mennyire mások voltak ezek a lények. Ma semmi sincs fizikai testünkben, amit nem hatna át az ásványi szubsztancia. A mai emberi test tehát viszonylag csak későn jött létre. Ma az emberi test nemcsak csontokból áll, hanem izmokból és vérből is, minden bele van tagolva ebbe az anyagi tömegbe. Gondolják el, hogy nincs ásványi tömeg, gondolják el az egész Földet a maga lényeivel ásványi tömeg nélkül. Aztán egy égési folyamat következtében létrejön az ásványi hamu lerakódása, a legkülönbözőbb ásványok hamuja. Az emberekbe, akik idáig tulajdonképpen csak az enyvszerű sűrűségig jutottak, minden oldalról lerakódnak hamu-alkotórészek. És a lények felveszik magukba a hamut, ahogy korábban a fehérjét, és beletagolják a maguk lényébe, felveszik az ásványiságot a sűrű csonttól a folyékony vérig. Könnyen képzetet alkothatunk arról, hogy mi rakódott itt le: minden, ami hamuként visszamarad, amikor a test elég vagy elrothad. Ami valóban hamuként visszamarad, az az, ami legutoljára jött létre. Minden, ami nem hamuként marad vissza, ami korábban jelen volt, az először ebbe a hamuba volt beletagolva. Aki látó szemmel tekint erre a hamura, ami egy bomló holttestből jön létre, annak ezt kell mondania: ez az ásványi szubsztancia bennem, amit a legkésőbb szívott fel az, ami korábban jelen volt. - Az ásványiság tehát a földfejlődés folyamán a legkésőbb jött létre, és a többi birodalomba csak azután tagolódott bele, hogy korábban más szubsztanciákból állt.

Nos, most feltehetjük a kérdést: mi idézte elő, hogy ez a hamu betagolódott? - Ezt a hamut folytonosan magunkkal hordjuk, csak ha holttestünk elég vagy feloszlik, akkor esik szét részekre és marad vissza. Hogyan nyomult be akkor ez a hamu azon a vonalon, amely telítve volt fehérje-szubsztanciával?

Láttuk, hogy eredetileg a tűz volt jelen, ebből alakult ki a szív kezdeménye, aztán létrejött a levegőből a légzés kezdeménye, a fény tagolta be és alakította ki az idegek kezdeményét, aztán jött a hangzás, és miközben az anyagot táncra késztette, kialakította az eleven szubsztanciát. Mi késztette akkor a hamuszerűt, az ásványiságot, hogy beleáradjon ebbe a szubsztanciába? Az, ami ezt a hamuszerűt benyomta az emberi testbe, az most a gondolat volt, az, ami a hangzást, a hangot igévé tette. Még az atlantiszi korban, amikor körös-körül minden alámerült a köd- és páratömegbe, nem volt meg az, amit az ember mond, az egyedi artikulált beszéd, hanem az ember meg tudta érteni a susogó fák és a csörgedező források beszédét. Mindazt, ami ma artikulált beszéd, és ami abban kifejeződik, az anyagok tánca hozta létre, az ebben lévő hang és zeneiség tette az anyagot eleven szubsztanciává. Az értelem, a szavak jelentése nyomta bele az égési folyamatba a kialakuló hamut, ebbe az eleven szubsztanciába, és olyan mértékben, ahogy fokról-fokra egészen az atlantiszi kor végéig a csontrendszer megsűrűsödött, az embert egyre inkább áthatotta a gondolat, az öntudat. Intellektualizmusa felvillant, és egyre inkább öntudatos lénnyé vált.

A bennünk lévő dolgok kívülről kerültek belénk, először az a kezdeményünk, ami a szívben a maga csúcsszervét érte el, aztán azok a szervek, amelyek az élőből jöttek létre, mint mirigy-szervek. Így a földfejlődés folyamán egy a korábbitól eltérő, fordított menetet láthatunk. Aztán betagolódik a csontrendszer, létrejönnek a szilárd anyagok, amelyeket áthat a hamu, és az ember öntudatos lénnyé válik. Ez a fejlődés menete föld-megtestesülésünkön belül. Ezáltal már majdnem az atlantiszi kor végéhez jutottunk el.

Ha ezt összehasonlítjuk avval, amit korábban megbeszéltünk, láthatjuk, hogy először mindig az van jelen, ami a végén hat, mert az, ami mint „ige” benyomul az anyagba, az volt meg legelőször. Ha azt, amit ma mondtam, világosan meg akarják érteni, itt is igen könnyen megtalálhatják azokat a tényeket, amelyek a János-evangélium első mondataiban találhatók. A következő estén azt kell majd kimutatnunk, hogy a világmindenséget átívelő fejtegetéseink milyen szépen megjelennek a János-evangéliumban, és a Genezis első mondataiban. Mindezeket a dolgokat újra megkapjuk, ha így a világ létrejöttének menetét szemléljük. Ebből azonban egy dolognak világossá kell válnia: ha a tényeket nézzük, azt látjuk, hogy az emberi fejlődés más, mint amit a materialista fantaszták elképzelnek, nevezetesen, hogy az ember a durva anyagból jött létre, és hogy ebből alakultak ki a szellemi képességek.

Nos, látják, hogy az, ami a földfejlődés tulajdonképpeni misszióját alkotja, az, amiben az embernél a szeretet kifejlődik, mindenekelőtt hő-szervként jelenik meg. Ez alakul ki elsőként. Mielőtt organikussá vált volna, a szellemiség erővonalak formájában volt jelen, aztán, ami organikus, a világ-zene csodálatos működésének hatására tagozódott be, és csak aztán lett az egész mintegy átitatva az ásványi szubsztanciával, a szilárd anyaggal, az ige, a gondolat útján. A legsűrűbb jött létre a legkésőbb. Az ember a szellemiségből fejlődött ki, akkor is, ha a földfejlődés menetét vizsgáljuk. Ahogy minden igazi világszemlélet mindig is kimutatta, az ember eredete, ősi állapota nem az anyagban keresendő, hanem a szellemiségben, és az anyag csak a szellemi erők következtében tagolódott bele az ember lényébe. Ebből a fejtegetésből ez egyre inkább kitűnik.


[1] lásd Rudolf Stener „Az Akasa-Krónikából c. könyvét (GA 11)

[2] Chladni (1756-1827) német fizikus felfedezése 

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként