Amikor Goethe természettudományos írásműveinek kiadásáról kellett gondoskodnom, az a gondolat vezetett, hogy az egyes részletek tanulmányozását életteljessé tegyem azzal, hogy az alapjukat képező elvek nagyszerű világát kifejtem. Az a meggyőződésem, hogy akkor fogjuk Goethe minden egyes megállapítását teljesen újszerű módon és helyesen értelmezni, ha mély értelmű és átfogó világszemlélete teljes megértésén keresztül közelítjük meg. Fölösleges tagadnunk, hogy ha az időközben annyira előrehaladt tudományok szemszögéből nézzük, akkor néhány állítása természettudományos vonatkozásban teljesen jelentéktelennek látszik. A továbbiakban azonban erre egyáltalán nem leszünk tekintettel. Arról van szó, hogy ezek miért fontosak Goethe világnézetén belül. Azon a szellemi magaslaton, ahol a költő áll, fokozottak a tudománnyal szemben felállított követelmények is. Semmilyen tudomány nem létezik azonban a velük szemben felállított követelmények nélkül.
Az a fontos, hogy Goethe milyen kérdéseket tett fel a természetnek. Csak másodsorban számít, hogy a feltett kérdésekre adott-e választ és hogy hogyan válaszolt. Ha megfelelőbb eszközökkel és bőségesebb tapasztalatokkal rendelkezünk majd, biztosan sikerül majd megfelelőbb megoldást is találnunk az általa felvetett problémákra. Fejtegetéseim azonban éppen azt szeretnék megmutatni, hogy nem vagyunk többre képesek, - beleértve összes nagyobb lehetőségeinket is - minthogy az általa előirt úton haladjunk. Elsősorban azt kell tehát megtanulnunk tőle, hogy hogyan kell a természetnek feltennünk a kérdéseket.
Ha csak annyit írunk Goethe javára, hogy néhány olyan megfigyelése is volt, amelyek mai világszemléletünk fontos alkotórészeit alkotják, - miután az újabb kutatások során ismét megtalálták őket,- akkor elsikkad a lényeg. Goethe számára egyáltalán nem az elért eredmény a fontos, hanem az a mód, ahogyan az eredményt elérte. Találó, amit ő maga mond: „A merész vélemények olyanok, mint a dobókockák, melyeket előzetesen összeráztunk a fapohárban. Veszíthetünk is, - azonban maga a játék hasznosan telik el.” A legtermészetesebb módszer alapján járt el. Ezt a módszert a rendelkezésére álló eszközök segítségével be szerette volna vezetni a tudományba is. Lehetséges, hogy az ilyen úton nyert néhány részletre vonatkozó eredményét a fejlődő tudomány átformálta, de az eljárás, amit Goethe vezetett be, a tudomány haszna marad.
Ez a szempont nem maradhatott hatás nélkül a kiadandó anyag elrendezésére. Látszatra némileg jogos az a kérdés, hogy ha már egyszer az írásművek eddig szokásos elrendezéséből indultam ki, akkor miért nem léptem én is ugyanarra az útra, amely a legajánlatosabbnak látszik, hogy az első kötetben az általános és természettudományos tartalmú írásműveket, a másodikban az ásványtani és az időjárástani vonatkozásúakat, és végül a harmadikban a fizikai vonatkozású műveket közöljem le. Ebben az esetben ugyanis az első kötet tartalmazná az általános szempontokat, a következő kötetek pedig az alapvető gondolatok különleges kidolgozását. Akármennyire is csábító lenne, sohase jutott volna eszembe ezt az elrendezést választani. Nem érhettem volna el vele azt, amit szeretnék, - hogy még egyszer visszatérjek Goethe hasonlatára, - hogy fel lehessen ismerni a játék tervét a dobókockákról, amelyeket előzetesen összeráztunk a fapohárban.
Goethétől semmi sem állt távolabb, mint az, hogy tudatos módon általánosított fogalmakból induljon ki. Mindig konkrét tényekből indul ki, amelyeket összehasonlít és rendszerez. Ezért jön rá, hogy mi az oka elvben a tényeknek. Nagy tévedés azt állítani, hogy Goethe alkotótevékenységének hajtóereje nem az elv, nem az eszme, hiszen Faust eszméjével kapcsolatos kijelentése közismert. Miközben a dolgokat megfigyeljük, miután minden véletlen, minden lényegtelen körülménytől elkülönítettük őket, valami visszamarad, ami Goethe értelmezése szerint az elv. A Goethe által alkalmazott módszer még akkor is a tiszta tapasztaláson alapul, ha az elv síkjára emelkedik. Mert sohasem engedi, hogy kutatását szubjektív hatások befolyásolják. Csupán megtisztítja a jelenségeket a véletlen körülményektől, hogy hozzáférkőzhessen a mélyebben fekvő okaikhoz. Szubjektumának csak az a feladata, hogy az objektumot úgy rendezze el, hogy legrejtettebb tartalmát is elárulja. „Az igaz dolog Istenhez hasonló,- nem közvetlenül jelenik meg, hanem megnyilvánulásaiból kell rátalálnunk.” Azon múlik a dolog, hogy a megnyilvánulásokat olyan összefüggésekbe kell hoznunk, amelyekből az „igaz dolog” kitűnik. A megfigyelt tényekben már benne lappang az „igaz dolog”, az elv, csak el kell távolítanunk róla azt a burkot, amely elrejti előlünk. Az igazi tudományos módszer abból áll, hogy a burkot eltávolítja. Goethe nekivágott az útnak. És ha teljesen meg akarjuk őt ismerni, akkor ugyanezen az úton kell követnünk. Másképpen: Goethének a szerves természettel foglalkozó tanulmányaival kell kezdenünk, mert ő maga is velük kezdte. Ezen a területen leplezték le magukat először előtte azok a tartalomban gazdag elvek, amelyekkel későbben ismét találkozunk, mint az általánossal és a módszertannal foglalkozó értekezéseinek alkotórészeivel. Ha ezeket a későbbi értekezéseket meg akarjuk érteni, akkor már előzetesen tisztában kell lennünk az előbb megjelent elvek tartalmával. Annak a számára, aki nem iparkodott Goethét követni azon az úton, amelyen ő haladt, a módszertannal foglalkozó értekezések nem jelenthetnek egyebet gondolatok szövevényénél. Ami pedig Goethe fizikai jelenségekkel foglalkozó tanulmányait illeti, úgy jöttek létre, hogy levonta természetszemléletének konzekvenciáit.